A modern feminizmus sok félreértést szült, pedig a romantika, a figyelmesség és az egyenjogúság nem zárják ki egymást. Együtt működnek igazán. Nőnap környékén mindig megváltozik egy kicsit a levegő. A tavaszi szél vizet áraszt, és ezzel együtt a nők a szokásosnál még egy fokkal hangosabbak, színesebbek, határozottabbak lesznek. A közösségi felületek ilyenkor megtelnek olyan női történetekkel, amelyek szokás szerint betalálnak. Talán jobban, mint máskor. Pagonyi Adrienn írása.
Hasonlóan a Valentinhoz, a nőnapot is lehet szeretni vagy utálni. Igazából nem nagy felhajtás, csak egy olyan időszak, amikor a női jelenlét még élesebben látszik. A férfi pedig ilyenkor támad és hiányolja a férfinapot (ez amúgy létezik, november közepén ünnepeljük) vagy elhalkul. Jó esetben virágot vesz, de gyakran csak figyel, bólogat, hátrébb lép. Van benne óvatosság, mert fél, hogy rossz mozdulattal vagy mondattal lép be a képbe.
Az elmúlt évek alatt olyan aknamezővé vált a férfi-női egyenjogúság, ahol a kedvesség könnyen lesz félreérthető, a gesztus pedig néha gyanússá válik.
A nők egy jelentős része mégis érzi, hogy valami hiányzik. A férfi figyelme, a természetes udvarlás, a finom gesztusok. Nem azért, mert gyengébbek lennének. Azért, mert karakán, feminista nőnek lenni nem azt jelenti, hogy le kell mondani a figyelmességről. Főleg nem nőnap idején. Ilyenkor jó lenne, ha nem csak a női hang erősödne fel, hanem a férfié is tisztábban szólna.
A feminizmus túlhangosodása nem felszabadít, hanem félreértéseket szül
Az elmúlt években sok külföldi és hazai cikk írta körbe ugyanazt, a szemmel is jól látható jelenséget. A feminizmus bizonyos részei túlságosan hangosak lettek, a gesztusok pedig emiatt gyanúsak. A férfiak egy része inkább nem kockáztat, nem bókol, nem kezdeményez, nem nyit ajtót.
Nem taplóságból teszik ezt, szimplán csak nem akarnak rosszul kijönni egy-egy helyzetből és lássuk be, ezt nem is kérhetjük rajtuk számon.
Sok nő közben arról beszél, hogy mennyire hiányzik a figyelem. Na, nem a régi hierarchikus, diszkréten vagy nagyon is láthatóan elnyomó, hanem a valódi A figyelmesség. Az a fajta odafordulás, amitől a nő nem gyámoltalan lesz, hanem látható. A túlhangosodott feminizmus sokszor nem felszabadít. Megzavar. Olyan érzést ad, mintha szégyen lenne vágyni udvariasságra, bókra, romantikára. Mintha egy nő nem lehetne egyszerre erős és nőies. Továbbgondolva, mintha a nőiesség valamiféle bűnjel lenne. A férfi pedig közben elveszti az iránytűt. A régi szerepek szétestek, az újak meg nincsenek kimondva. Nem tudja, hol húzódik a határ az előzékeny és a tolakodó között.
Emiatt inkább visszafogja magát. A nő erre azt érzi, hogy a férfi nem figyel, a férfi pedig azt, hogy bármit tesz, az csak rossz lehet.
A két fél közé így épül fel egy fal, amely valójában nem konfliktusból áll. Csak félreértésből. Csendből. És abból a félelemből, hogy a következő lépés bizonyosan helytelen lesz.
A romantika és az egyenjogúság nem ellenségek
A romantika nem ellensége a modern nőnek. A kedvesség nem vesz el a szabadságból. A figyelmes férfi nem csorbítja a nő önállóságát. A női erő és a nőiesség nem kioltják egymást, hanem egymást erősítik. Sok nő ma már pontosan tudja, mit akar a munkában, a fizetésben, a kapcsolataiban. Közben pedig azt is szeretné, ha észrevennék, megdicsérnék. Ha kinyitnák előtte az ajtót, lesegítenék a kabátját. Ad absurdum, ha udvarolnának neki. Ez nem visszalépés, hanem természetes igény.
A figyelem iránti vágy nem ellentétes az egyenjogúsággal. A kettő együtt bármikor működik.
A férfinak pedig nem kell visszafogni a gesztusait. Csak értenie kell, miért adja őket. Nem azért, mert a nő gyenge. Azért, mert fontos. A figyelmesség nem hierarchia, hanem választás. A kölcsönös tisztelet része. És ha már tisztelet. A füttyögés, a beszólás, a “Szia cica, van gazdád?” típusú mondások nem ide tartoznak. A vak komondorok pedig teljesen más lapra tartoznak.
Nőnap előtt talán jó kimondani, hogy a nő ereje nem a gesztusok hiányától fokozódik. A férfi ereje pedig nem attól, hogy nem mer kedves lenni. Mindkettő attól lesz hitelesebb, ha a két hang egymás mellett szól. Nem hangosabban. Csak őszintébben.
Talán ez lenne az igazi nőnapi üzenet: lehetünk egyenrangúak úgy, hogy közben nem mondunk le arról, ami emberi köztünk. A finom gesztusokról. A romantikáról. A figyelemről. És arról, hogy jól esik, ha valaki mellénk lép. Nem fölénk, nem elénk, csak mellénk.
