Huszonegy évesen galériát vezet, verseket ír, kutat és tanul. Erdélyi Ágnes munkássága sok fiatal számára lehet inspiráló, és csendes ellenpontja annak a leegyszerűsítő gondolkodásnak, amely szerint a fiatal generációkkal “baj van.” Erdős Renáta írása.
A fiatalokat ma gyakran egyetlen szóval intézzük el, azzal, hogy lusták. Mintha az élethez való viszony, a munkabírás vagy az elköteleződés életkorhoz lenne kötve.
Mintha nem léteznének minden korosztályban olyan emberek, akik nem akarnak haladni, és olyanok is, akik csendben, következetesen építkeznek. A valóság ennél jóval egyszerűbb és kellemetlenebb, nem generációk között van különbség, hanem emberek között. A fiatalokat pedig különösen igazságtalan helyzetbe hozzuk, amikor már azelőtt ítéletet mondunk róluk, hogy egyáltalán idejük lett volna bizonyítani. Erdélyi Ágnes 21 éves. Ez önmagában semmit nem jelentene, ha nem társulna hozzá az, amit eddig felépített. Képzőművészeti tanulmányok, grafikus végzettség, saját alapítású galéria, kiállítások, kurátori munka, filmes projekt, verseskötet saját illusztrációkkal, tudományos érdeklődés az antropológia és az egyiptológia határterületén.
Nem csak egy tehetséges fiatal, nem ígéret, hanem aktív alkotó, aki tanul, dolgozik, kockáztat és felelősséget vállal.
Ez az interjú nem egy generáció védőbeszéde, sokkal inkább emlékeztető arra, hogy az alkotókedv, a munka és az ambíció nem életkor kérdése, hanem döntés. Ágnest erről a döntésről, az alkotás mögötti gondolkodásról és az útkeresésről kérdeztem.
Erdős Renáta: Ha most kellene egy mondatban megfogalmaznod, mivel foglalkozol, mit mondanál?
Erdélyi Ágnes: Ha belegondolok, azt mondanám, hogy sok mindennel foglalkozom, de nem olyan sok dologgal, amelyet el is várok magamtól. Ha pontosabban is belegondolok, azt mondanám, hogy irodalmat is művelek, tudományos területen is mozgok és a képzőművészet terén is.
Verseket írok, festek, zongorázok, újabban Neszmélyen használok egy műhelyt/műtermet, ahol életnagyságú szobrot formázok agyagból és gipszből.
Emellett galériával is foglalkozom, már csak vezetői szinten, ugyanis megfelelő taggal rendelkezem a zavartalan működésre. Tudományos szakszövegeket is írok, melyek a saját weboldalamon tekinthetőek meg. Ezek elsősorban rávezető kutatások a tervezett, későbbi tanulmányaimra. A magán‑, és galériaprojekteken belül számos állomás található, melyet a saját foglalkozásomként említenék.
E.R.: Hogyan zajlik nálad egy alkotói folyamat: előbb születik meg a gondolat, vagy az alkotás közben formálódik?
E.Á.: Ez egy nagyon jó kérdés. Mikor látvány után alkotok, a fejemben nincs gondolat. Az alkotás előtt, azonban megszületik a gondolat, miszerint egy női aktot festek, vagy formázok. Az alkotói folyamat tényleges kivitelezése alatt nincs gondolat és nem is fejlődik tovább. Abban az esetben, amikor nem látvány után alkotok, hanem absztrakt, akár expresszionista beütésű munkát készítek, már előfordul a fejemben egyfajta elmozdulás az eredeti intencióhoz képest, de minden esetben az elképzelt vonalon próbálok mozdulni, mozogni. Nem eresztem el az eredeti koncepciót sosem, csak kis mértékben mozgok az azonos, vagy a kéz a kézben járó izmusok vonalán.
Ezt a kérdést a képzőművészet terén tudom érvényesíteni.
Azonban nem lehetetlen a versírás fogalma sem ezen megközelítés felől. Verset kizárólag a megszületett gondolat mentén fűzök és formálok alkotássá. Mint egy damilra felfűzött gyöngy. A versírás folyamata alatt is képződik gondolat, sőt, utána is, a vers lezárása után is. Az írás egy folyamatosan születő, élő és elévülő “rendszer”. Két vers írása közt a gondolat folyamatosan formálódik a fejemben, akárcsak úgy, mint a kezemben az agyag.
E.R.: Huszonegy évesen már saját galériát vezetsz. Mit látsz ma a legnagyobb félreértésnek a „pályakezdő alkotó” kifejezéssel kapcsolatban?
E.Á.: Sokszor úgy kelek fel reggel, hogy nem szeretném elkezdeni a napot. Ilyenkor nem is gondolok bele abba, hogy saját alapítású galériám van. Később, azonban mikor eszembe jut a tény, hogy a lehető legtáplálóbb ezekben a pillanatokban az, hogy bemegyek a galériába és megiszok egy kávét a saját tárlatom “ölében”, megnyugtat, hogy bizony, nem járok olyan rossz úton. Mi több, lehetne rosszabb is. A pályakezdő alkotók is hasonlóan érezhetik magukat, nem szeretnék senki nevében beszélni, azonban én is voltam pályakezdő, és még mindig csak kezdem a pályám.
A gond az, hogy szakirányú mozdulásra nincs lehetősége egy pályakezdő alkotónak. Miért? Mert nincs tapasztalata.
A legnagyobb félreértés ebben a témában az, hogy a „pályakezdő alkotó” szinonimája a „a Te kezeidben még nem bízunk annyira” kifejezés. Így a kérdés inkább az, hogy hogyan lehetne egy, a kezében még nem biztos alkotót éles pályára küldeni és alkalmazni. Akár olyan galériáknál elhelyezkedni a saját maga karrierjét illetően, mint az én galériám. Így azt gondolom, hogy a legnagyobb félreértés a pályakezdő alkotó kifejezéssel kapcsolatban az, hogy az alkotó „még nincs kész”, „még tanul”, vagy hogy a munkái eleve kisebb súlyúak. Azonban, ez nincs így. Bárki alapíthat galériát, bárki neki futhat bárminek.
E.R.: Volt olyan pont, amikor elbizonytalanodtál abban, hogy „nem túl sok‑e” mindaz, amit egyszerre csinálsz?
E.Á.: Igen, volt. Egy alkalommal, mikor kiállításra készült a galéria és nem volt még a tulajdonomban megfelelő
mennyiségű festmény, nem használtunk raktározásra megfelelő helyet és nem is voltunk ennyien a galériában, másnapra nyolc, de jobb esetben kilenc képet kellett volna felmutatnom a helyet adó intézménynek. Csak bemutató gyanánt, természetesen ennél sokkal több festményt szántunk kiállítani. Egyfajta előzetes, ám de hiányos katalógust kértek a galériától.
Láttam, hogy nem lesz annyi festmény, mely témába vágna, vagy megegyezik a kiállítás koncepciójával.
Este fél nyolc volt, én pedig a lakásomban ültem és gondolkodtam. Volt otthon egy kész festmény, melyet átfestettem, illetve négy üres, kibontatlan vászon. Elszaladtam gyorsan még három vászonért, ez okos döntésnek bizonyult. Nekiálltam festeni, felkapcsolt lámpák és megvilágított vásznak társaságában. Reggelre mind a nyolc festmény elkészült, ugyanis azokat is “restauráltam”, melyek már elkészülten álltak a lakásban hónapok óta. A jobbik eset az lett volna, ha kilenc festményt mutatok fel, de nem volt rá erőm.
Ekkor éreztem azt, hogy ez túl sok. Túl sok a ráfordított idő. Ma már tudom, hogy valójában nem volt az. Ez az alázat.
A többi médiumom, ekkor meghátrált. Nem írtam és kutattam egy hónapig. Ez viszont az ára volt annak, hogy
“besokalltam”. Ma már tudatosan kezelem ezt a bármikor megjelenhető problémát.
E.R.: Mit jelent számodra a Magyar N. Modern Galéria – inkább intézmény, műhely vagy
kísérleti tér?
E.Á.: A Magyar N. Modern Galéria számomra egy családias, érzésekkel teli kiállítótér. Műhelyként nem igazán emlegetném, ugyanis a művek a galéria terén kívül készülnek el, vagy erre kialakított helyen, esetleg a művészek saját maguk által választott helyén. Kísérleti térként, már sokkal inkább emlegethető. Az első kiállítás maga volt a szóban forgó kísérlet. Minden mozdulat és döntés egy kísérleti folyamatként volt értelmezhető. Vannak olyan napok, mikor nem járok a galériában, ilyenkor úgy értelmezem, mint egy kísérleti teret, mikor mindennap festem a falat, egy esetleges kiállítás előtt, kizárólag csak intézményként tekintek rá. A galéria indulásakor ez az elméleti keret fordítva működött.
E.R: Alkotóként mennyire nehéz egyszerre jelen lenni művészként és vezetőként?
E.Á.: Úgy tapasztalom, hogy nem nehéz. Sőt, a két fogalom hamar és logikusan összeolvad egymással. Művészként és vezetőként a saját magam raktárából azt állítok ki, amit szeretnék. Vezetőként döntök bizonyos dolgokról, mérlegelem az elképzelt projekteket és összefogom a feladatokat. Emellett bőven marad időm az alkotásokra, a tanulásra és a magánprojektjeimre is.
Ez a helyzet a galéria indulásakor nem volt elképzelhető sem.
Akkor minden feladatot egyedül láttam el, ma már szerencsére a galériában tevékenykedő tagokkal minden könnyebbé és zavartalanabbá vált. Így jelen lenni több szerepben nem mondanám nehéznek. Inkább összetett és kompakt dologként gondolok erre. Természetesen vannak olyan pillanatok, mikor nem vagyok én sem olyan aktív és elfogy az ihlet. Vagy éppen túldolgozik rajtam a fáradtság. Ilyenkor szüneteltetem a művész szerepet, de a vezetőit ugyanúgy űzöm. Szerencsére ettől az évtől a galériám rendelkezik aligazgatóval is. Ez hatalmas segítség és hatalmas kiegészítés mind a galéria számára, mind a számomra. Ezúton is csak köszönetet tudok mondani, Gőcze Borbála Mariann számára.
E.R.: A verseskötetednél te írtad a szöveget és az illusztrációkat is. Mit tud a kép, amit a szöveg
nem – és fordítva?
E.Á.: Igen, pontosan. A verseskötet egy kronológiai felépítést tartalmaz. 2023-tól egészen 2024-ig sorrendben tartalmazza a verseimet. Minden vers egy-egy illusztrációval van ellátva. Ebben a kötetben összesen húsz vers szerepel és tizenkilenc illusztráció. Azért tizenkilenc illusztráció, mert van egy vers, aminek a címe: “Nincs”. Ehhez így nincs is illusztráció. A kötet tartalmaz politikai‑, az életből vett mindennapos témával foglalkozó- és szerelmes verseket is. A kép azonnal hat: nem magyaráz, hanem jelen van.
Olyan dolgokat tud egyszerre megmutatni, hangulatot, feszültséget, kimondatlan viszonyokat, amikre a nyelvnek időre van szüksége.
A szöveg ezzel szemben irányít: időt teremt, gondolatmenetet épít, és teret ad a belső hangnak. Amikor egy kötetben együtt vannak, nem ugyanazt mondják el kétszer, hanem egymás hiányait töltik ki. A kép ott szólal meg, ahol a szöveg hallgat, a szöveg pedig ott pontosít, ahol a kép nyitva hagy. Mikor a kötetet terveztem, első gondolatom szerint nem is szerettem volna illusztrációt, csak köztes, kitöltő oldalakra. Végül esztétikai okokból illusztráltam.
E.R.: Előfordul, hogy egy gondolat előbb jelenik meg vizuálisan, és csak később válik szöveggé?
E.Á.: Igen, általában a verseim tapasztalatból épülnek és formálódnak szöveggé. A gondolataimat sosem előzi meg a szöveg. A szöveg nálam mindig az utolsó. Akadt már olyanra példa, hogy hirtelen eszembe jutott egy gondolat, egy megélt gondolat lekerekített egésze, majd mire oda jutottam, hogy le is jegyzem, egyelőre természetesen rímek nélkül ‑eltűnt a fejemből és sosem jegyeztem le. Legalábbis úgy, ahogy azt a szövegkörnyezet elvárta volna.
Olyanra azonban még sosem volt példa, hogy a szöveg nem tartalmazott volna megélt, átélt eseményeket.
Ha nem lenne ihletem, biztosan nem is írnék. Így keresem a jót, keresem a világ szépségeit. Akár a negatív élményeket is papírra vetem, de kizárólag csak a megéltek, a vizuális gondolatok járnak előtérben, melyek később szöveggé, verssé formálódnak. Szöveggé ugyan életem során eddig két alkalommal formálódott csak gondolat. Gimnazista éveimben írtam egy novellát. Azonban sokkal jobban érvényesülök a versírás területén.
E.R.: Az antropológia sokak számára távoli fogalom. Te hogyan magyaráznád el, mivel
foglalkozik, és miért fontos számodra?
Az antropológia alapvetően az emberekkel foglalkozik. Azzal, hogyan élünk, gondolkodunk, mit öröklünk magunkkal és mit adunk tovább. Nemcsak azt vizsgálja, kik voltunk, hanem azt is, hogyan lettünk azok, akik ma vagyunk. Számomra azért fontos, mert nem a hétköznapi antropológiával foglalkozom, hanem kifejezetten az ősibb kultúrák halottkultuszával, a testhez és rítusokhoz való viszonyával. Engem főként az antropológia és az egyiptológia metszete érdekel: az, ahogyan a nagyon régi kultúrák a halottal bántak.
Nem a halál eseménye, hanem az utána következő viszony, a test megőrzése, a rítusok, a hit abban, hogy a halott nem tűnik el, csak átalakul.
Ezekben az ősi kultúrákban a test nem lezárt dolog volt, hanem hordozó: emlékezeté, identitásé, közösségé. Ez a gondolkodásmód számomra ma is aktuális, mert megmutatja,mennyire mélyen emberi igényünk, hogy kapcsolatban maradjunk azokkal, akik már nincsenek jelen. Erre koncentrálok a “A Chinchorro kultúra régészeti és antropológiai megközelítése” és a “Az istenek asztalánál az étel és a test szimbolikája az ókori Egyiptomban” c. tanulmányomban is. Célom az, hogy antropológus legyek és a párizsi Louvre egyiptológiai szakosztályán kutassak antropológiai témában, valós előásott testeket. Természetesen nem állok meg a doktori címig. Ez az én célom.
E.R.: Egyiptológia, antropológia, művészettörténet – sokan választás elé kerülnének. Te hogyan
döntesz irányokról?
E.Á.: Úgy gondolok erre a három területre, mint egymást metsző nézőpontokra, nem pedig egymást kizáró alternatívákra. Nem is tudok közülük választani klasszikus értelemben. Inkább azt veszem figyelembe, hogy egy adott kérdés, vagy tanulmány milyen eszközt kíván. Az egyiptológia kutatása számomra egy rítus. Az idő és a halál konkrét tudásanyagát adja; az antropológia a testhez, a közösségi emlékezethez és a szokásokhoz való viszonyt; a művészettörténet pedig azt a vizuális nyelvet, amelyben mindez megjeleníthető és értelmezhető. Amikor irányt kell meghatároznom, nem diszciplínát választok, hanem fókuszt: azt a kérdést, amelyhez ezek a területek együtt adnak érvényes választ. Számomra a döntés mindig tartalmi természetű, a téma jelöli ki az utat, nem az intézményi határok.
Mit üzensz annak a fiatal alkotónak, aki még csak most keresi a saját vizuális nyelvét, és
közben folyamatosan kételkedik magában?
Fontos tudni, hogy a vizuális nyelv nem a stílus szintjén születik meg, hanem a figyelem módjában. Abban, hogy mire érzékeny az alkotó, milyen témákhoz tér vissza ösztönösen, milyen kérdések nem hagyják nyugodni. Ezek gyakran sokkal hamarabb jelen vannak, mint az a forma, amelyben meg tudnák mutatni magukat. A türelmetlenség ilyenkor érthető, de veszélyes is: könnyen ráerőltethet az ember egy késznek látszó megoldást arra, ami még formálódik. A folyamatos önkritika önmagában nem probléma, csak akkor válik bénítóvá, ha lezárja a kísérletezés lehetőségét. Érdemes különválasztani a kételkedést az elutasítástól: lehet kérdésekkel dolgozni anélkül, hogy közben az ember érvénytelenítené a saját munkáját.
A bizonytalanság nem azt jelenti, hogy nincs irány, hanem azt, hogy az irány még nem vált egyértelművé.
Végül azt is fontos kimondani, hogy a vizuális nyelv nem egy végleges állapot. Nem valami, amit egyszer „megtalálunk”, és onnantól birtoklunk, hanem egy változó rendszer, amely együtt alakul azzal, ahogyan a világra és önmagunkra nézünk. A kétely ebből a szempontból nem ellenség, hanem visszatérő kísérő és gyakran éppen ez tartja élőn az alkotást.
Köszönöm ezt a beszélgetést. A változás és a változni tudás az, ami előrevisz minket, és formálja az életünket. Aki erre képes, az tudja alakítani a saját útját, és nyitott marad a világ lehetőségeire.
