Az isko­lá­ban, ahol dol­go­zom, két hete­dik osz­tá­lyunk van. Az egyik­ben idén szep­tem­ber­re 11 főre csök­kent a lét­szám, a másik­ban 19-en marad­tak. Ezért a heti 29 órá­juk­ból 5–8‑at össze­vont, vegyes cso­por­tok­ban tar­tunk. A tan­évet nálunk a fel­ső tago­za­ton min­dig modul­hét nyit­ja. Idén a köz­le­ke­dés lett a téma, a cso­port­bon­tást pedig egy kira­kós játék­kal oldot­tuk meg: a gye­re­kek úgy tud­ták meg, kivel lesz­nek együtt, hogy a puzzle darab­ja­it közö­sen kel­lett kirak­ni­uk.

A reak­ci­ók sok­fé­lék vol­tak.

Volt, aki öröm­mel fogad­ta az új cso­port­ját, mások csa­ló­dot­tan sóhaj­tot­tak fel: „Pont vele?” – és abban a pil­la­nat­ban ellen­ál­lás­ba vonul­tak. S ter­mé­sze­te­sen ez rend­ben van így, hiszen volt, aki úgy érez­te, helyet­te dön­töt­tünk, és ő más­képp sze­ret­ne jelen len­ni a min­den­na­pok­ban.

Pat­ró­nus kol­lé­gá­im­mal szá­mí­tot­tunk erre, ezért a tel­jes elő­ké­szí­tő idő­sza­kot arra szán­juk, hogy a diá­kok egy­re job­ban meg­is­mer­jék egy­mást. Mert nyi­tott­ság majd csak akkor vár­ha­tó, ha min­den­ki biz­ton­ság­ban érzi magát. Éppen ezek­ből a reak­ci­ók­ból értet­tem meg, hogy az ellen­ál­lás sok­kal töb­bet mesél rólunk, mint első­re gon­dol­nánk.

1. Az ellen­ál­lás vil­lany­kap­cso­ló­ként műkö­dik

Ami­kor vala­mi nem tet­szik, haj­la­mo­sak vagyunk hir­te­len „lekap­csol­ni”. Mint ami­kor egy szo­bá­ban nem tet­szik a fény, és inkább az egé­szet, gon­dol­ko­dás nél­kül sötét­be borít­juk. Egy-egy gye­re­kek­nél is így jelent meg ez a továb­bi együtt­mű­kö­dés­ben: ha nem lehe­tek azzal, aki­vel sze­ret­nék, akkor nem leszek sen­ki­vel sem (sok­szor még magam­tól is elfor­dul­va). És “katt”, már ki is lépett a közös mun­ká­ból, tel­jes mér­ték­ben meg is szűnt az év ele­ji lel­ke­se­dés.

Ezt hívom én „vil­lany­kap­cso­lós műkö­dés”-nek, ami amúgy fel­nőt­tek­nél is gya­ko­ri műkö­dés.

Egy várat­lan hely­zet­ben inkább elzár­kó­zunk, sem­mint hogy kíván­csi­an — a rossz érzé­sünk­kel együtt — marad­junk jelen. Érde­mes ilyen­kor ész­re­ven­ni, hogy az ellen­ál­lá­sunk­kal mi magunk boj­kot­tál­juk a kap­cso­ló­dást.

2. Az ellen­ál­lás a kom­fort­zó­na őre

A bel­ső ellen­ál­lás olyan, mint egy árnyék: leg­több­ször féle­lem­ből szü­le­tik, ame­lyet a múlt­ból hozunk magunk­kal. Félünk az isme­ret­len­től, a kudarc­tól, attól, hogy nem leszünk elég jók. Ezért inkább a meg­szo­kott biz­ton­ság­ban marad­nánk, még akkor is, ha az szű­kös vagy akár kényel­met­len.

Az ellen­ál­lás leg­több­ször a kom­fort­zó­na őre­ként műkö­dik, épp a biz­ton­ság meg­őr­zé­se érde­ké­ben.

A hete­di­ke­sek­nél ez egy­sze­rű­en jelent meg: nyu­gal­mat adott vol­na nekik, ha a leg­jobb barát mel­lett dol­goz­hat­tak vol­na, leg­alább az első néhány nap­ban. Ami­kor ez nem így tör­tént, az ellen­ál­lás azon­nal bekap­csolt néhány diák­ban.

Mi, fel­nőt­tek is sok­szor ezért halo­ga­tunk, ezért kerül­jük a kihí­vá­so­kat, ezért mond­juk: „Ez nálam úgy­sem műkö­dik.” A bel­ső ellen­ál­lás ilyen­kor nem ellen­ség, hanem a kom­fort­zó­na kapu­őre, aki jel­zi: most vala­mi vál­to­zás tör­té­nik, ami az isme­ret­len­sé­ge miatt ijesz­tő.

Ez nagyon hason­lít arra, amit nem­ré­gi­ben Kál­mán­né Péli Ibo­lya közölt a bom­ba­ri­a­dók kap­csán. Ott arról ír, hogyan lehet a gye­re­kek biz­ton­ság­ér­ze­tét hely­re­ál­lí­ta­ni egy meg­rá­zó, félel­met kel­tő hely­zet után. Ahogy a bom­ba­ri­a­dó a gye­re­kek­ben bizony­ta­lan­sá­got és félel­met kelt, úgy az ellen­ál­lás is azt mutat­ja, hogy vala­mi kibil­len­tet­te a bel­ső biz­ton­sá­got. Mind­két eset­ben ugyan­az a fel­adat: vissza­ta­lál­ni a sta­bi­li­tás­hoz, és újra “fel­erő­sí­te­ni a fényt”.

3. Az ellen­ál­lás­ból kíván­csi­ság is szü­let­het

Az ellen­ál­lás jó eset­ben nem a vég­ál­lo­más. Bár az első reak­ció gyak­ran a bezár­kó­zás, idő­vel ez átala­kul­hat. Ha teret adunk a közös tapasz­ta­lat­nak, az ellen­ál­lás kíván­csi­ság­gá sze­lí­dül.

A modul­hé­ten is így tör­tént, s tör­té­nik éppen most is. Az első nap még sok volt a sóhaj­to­zás és a hárí­tás. De aztán jöt­tek a közös élmé­nyek: köz­le­ke­dé­si pályát épí­tet­tek, kis cso­por­tok­ban Kolod­ko-szob­ro­kat keres­tek Buda­pes­ten. Így a „miért pont vele?” las­san átfor­dult abba, hogy „nem is gon­dol­tam, hogy vele ennyi­re jól lehet dol­goz­ni”.

A kez­de­ti elzár­kó­zás­ból las­san kíván­csi­ság lett – ez pedig meg­hoz­ta a haté­kony együtt­mű­kö­dés alap­ja­it, és az ellen­ál­lás fala­i­nak lebom­lá­sát is. Ha hagy­juk, hogy az ellen­ál­lás mögött elő­búj­jon a kíván­csi­ság, akkor olyan új lehe­tő­sé­ge­ket fedez­he­tünk fel, ami­ket koráb­ban ész­re sem vet­tünk.

4. Az ellen­ál­lás a vál­to­zás elő­szo­bá­ja

A negye­dik – és talán leg­fon­to­sabb – tanul­ság az, hogy az ellen­ál­lás min­dig a vál­to­zás elő­szo­bá­ja. Ha nincs vál­to­zás, nincs is mi ellen til­ta­koz­ni. Az ellen­ál­lás tehát jel­zi, hogy vala­mi meg­moz­dult ben­nünk, vala­mi készül.

A gye­re­kek modul­he­tén remél­jük, hogy a kez­de­ti feszült­ség­ből új szö­vet­sé­gek, friss kap­cso­la­tok szü­let­nek. Mi, fel­nőt­tek pedig akkor fej­lő­dünk, ami­kor nem elfor­du­lunk a kihí­vá­sok­tól, hanem meg­ért­jük az ellen­ál­lás üze­ne­tét. A vil­lany­kap­cso­ló a mi kezünk­ben van. Eldönt­het­jük, hogy sötét­ben mara­dunk, vagy foko­za­to­san fel­erő­sít­jük a fényt. Ami­kor újra vilá­gos­ság lesz, gyak­ran pont ott talá­lunk érté­ket és fej­lő­dést, ahol koráb­ban csak nehéz­sé­get lát­tunk.

Ez a bel­ső folya­mat sok­szor nem is a jelen­ről szól, hanem a múlt­ból hozott min­tá­ink­ról. Stressz­hely­zet­ben gyak­ran az ősi 4F-reak­ció (harc, mene­kü­lés, lebé­nu­lás, túl­iga­zo­dás) kap­csol be, és nem a tuda­tos jelen­lét­ből rea­gá­lunk.

Erről írtam a Tré­ning­bár egyik blog­já­ban is, mely­ben rész­le­te­seb­ben is írok az érze­lem­sza­bá­lyo­zás fon­tos­sá­gá­ról.

Ami­kor leg­kö­ze­lebb a saját éle­ted­ben elő­for­dul egy ilyen hely­zet, hogy “lekap­csol­nád a fényt”, vajon észreveszed‑e, hogy az ellen­ál­lás való­já­ban a vál­to­zás első jele?

Esz­ter­go­mi Kata­lin