Az iskolában, ahol dolgozom, két hetedik osztályunk van. Az egyikben idén szeptemberre 11 főre csökkent a létszám, a másikban 19-en maradtak. Ezért a heti 29 órájukból 5–8-at összevont, vegyes csoportokban tartunk. A tanévet nálunk a felső tagozaton mindig modulhét nyitja. Idén a közlekedés lett a téma, a csoportbontást pedig egy kirakós játékkal oldottuk meg: a gyerekek úgy tudták meg, kivel lesznek együtt, hogy a puzzle darabjait közösen kellett kirakniuk.

A reakciók sokfélék voltak.

Volt, aki örömmel fogadta az új csoportját, mások csalódottan sóhajtottak fel: „Pont vele?” – és abban a pillanatban ellenállásba vonultak. S természetesen ez rendben van így, hiszen volt, aki úgy érezte, helyette döntöttünk, és ő másképp szeretne jelen lenni a mindennapokban.

Patrónus kollégáimmal számítottunk erre, ezért a teljes előkészítő időszakot arra szánjuk, hogy a diákok egyre jobban megismerjék egymást. Mert nyitottság majd csak akkor várható, ha mindenki biztonságban érzi magát. Éppen ezekből a reakciókból értettem meg, hogy az ellenállás sokkal többet mesél rólunk, mint elsőre gondolnánk.

1. Az ellenállás villanykapcsolóként működik

Amikor valami nem tetszik, hajlamosak vagyunk hirtelen „lekapcsolni”. Mint amikor egy szobában nem tetszik a fény, és inkább az egészet, gondolkodás nélkül sötétbe borítjuk. Egy-egy gyerekeknél is így jelent meg ez a további együttműködésben: ha nem lehetek azzal, akivel szeretnék, akkor nem leszek senkivel sem (sokszor még magamtól is elfordulva). És „katt”, már ki is lépett a közös munkából, teljes mértékben meg is szűnt az év eleji lelkesedés.

Ezt hívom én „villanykapcsolós működés”-nek, ami amúgy felnőtteknél is gyakori működés.

Egy váratlan helyzetben inkább elzárkózunk, semmint hogy kíváncsian – a rossz érzésünkkel együtt – maradjunk jelen. Érdemes ilyenkor észrevenni, hogy az ellenállásunkkal mi magunk bojkottáljuk a kapcsolódást.

2. Az ellenállás a komfortzóna őre

A belső ellenállás olyan, mint egy árnyék: legtöbbször félelemből születik, amelyet a múltból hozunk magunkkal. Félünk az ismeretlentől, a kudarctól, attól, hogy nem leszünk elég jók. Ezért inkább a megszokott biztonságban maradnánk, még akkor is, ha az szűkös vagy akár kényelmetlen.

Az ellenállás legtöbbször a komfortzóna őreként működik, épp a biztonság megőrzése érdekében.

A hetedikeseknél ez egyszerűen jelent meg: nyugalmat adott volna nekik, ha a legjobb barát mellett dolgozhattak volna, legalább az első néhány napban. Amikor ez nem így történt, az ellenállás azonnal bekapcsolt néhány diákban.

Mi, felnőttek is sokszor ezért halogatunk, ezért kerüljük a kihívásokat, ezért mondjuk: „Ez nálam úgysem működik.” A belső ellenállás ilyenkor nem ellenség, hanem a komfortzóna kapuőre, aki jelzi: most valami változás történik, ami az ismeretlensége miatt ijesztő.

Ez nagyon hasonlít arra, amit nemrégiben Kálmánné Péli Ibolya közölt a bombariadók kapcsán. Ott arról ír, hogyan lehet a gyerekek biztonságérzetét helyreállítani egy megrázó, félelmet keltő helyzet után. Ahogy a bombariadó a gyerekekben bizonytalanságot és félelmet kelt, úgy az ellenállás is azt mutatja, hogy valami kibillentette a belső biztonságot. Mindkét esetben ugyanaz a feladat: visszatalálni a stabilitáshoz, és újra „felerősíteni a fényt”.

3. Az ellenállásból kíváncsiság is születhet

Az ellenállás jó esetben nem a végállomás. Bár az első reakció gyakran a bezárkózás, idővel ez átalakulhat. Ha teret adunk a közös tapasztalatnak, az ellenállás kíváncsisággá szelídül.

A modulhéten is így történt, s történik éppen most is. Az első nap még sok volt a sóhajtozás és a hárítás. De aztán jöttek a közös élmények: közlekedési pályát építettek, kis csoportokban Kolodko-szobrokat kerestek Budapesten. Így a „miért pont vele?” lassan átfordult abba, hogy „nem is gondoltam, hogy vele ennyire jól lehet dolgozni”.

A kezdeti elzárkózásból lassan kíváncsiság lett – ez pedig meghozta a hatékony együttműködés alapjait, és az ellenállás falainak lebomlását is. Ha hagyjuk, hogy az ellenállás mögött előbújjon a kíváncsiság, akkor olyan új lehetőségeket fedezhetünk fel, amiket korábban észre sem vettünk.

4. Az ellenállás a változás előszobája

A negyedik – és talán legfontosabb – tanulság az, hogy az ellenállás mindig a változás előszobája. Ha nincs változás, nincs is mi ellen tiltakozni. Az ellenállás tehát jelzi, hogy valami megmozdult bennünk, valami készül.

A gyerekek modulhetén reméljük, hogy a kezdeti feszültségből új szövetségek, friss kapcsolatok születnek. Mi, felnőttek pedig akkor fejlődünk, amikor nem elfordulunk a kihívásoktól, hanem megértjük az ellenállás üzenetét. A villanykapcsoló a mi kezünkben van. Eldönthetjük, hogy sötétben maradunk, vagy fokozatosan felerősítjük a fényt. Amikor újra világosság lesz, gyakran pont ott találunk értéket és fejlődést, ahol korábban csak nehézséget láttunk.

Ez a belső folyamat sokszor nem is a jelenről szól, hanem a múltból hozott mintáinkról. Stresszhelyzetben gyakran az ősi 4F-reakció (harc, menekülés, lebénulás, túligazodás) kapcsol be, és nem a tudatos jelenlétből reagálunk.

Erről írtam a Tréningbár egyik blogjában is, melyben részletesebben is írok az érzelemszabályozás fontosságáról.

Amikor legközelebb a saját életedben előfordul egy ilyen helyzet, hogy „lekapcsolnád a fényt”, vajon észreveszed-e, hogy az ellenállás valójában a változás első jele?

Esztergomi Katalin