Ami­kor a „köszi, jól” mögött depresszió rej­tő­zik — gon­do­la­tok az öngyil­kos­ság meg­elő­zé­sé­nek világ­nap­ján

Szep­tem­ber 10‑e az öngyil­kos­sá­gok meg­elő­zé­sé­nek világ­nap­ja. Ez az alka­lom évek óta emlé­kez­tet min­ket arra, mennyi­re töré­keny az embe­ri lélek, és mennyi­re fon­tos, hogy ne hagy­juk magá­ra azo­kat, akik a leg­ne­he­zebb idő­sza­ka­i­kat élik. A Wake­Up részé­ről min­dig is kiemelt sze­re­pet kapott a depresszió elle­ni pre­ven­ció, a tabuk nél­kü­li beszél­ge­tés, és annak a hang­sú­lyo­zá­sa, hogy segít­sé­get kér­ni nem gyen­ge­ség, hanem bátor­ság. Mar­czin­ka Mátyás vissza­em­lé­ke­zé­se az elmúlt három évre.

Az idei évben úgy dön­töt­tünk, hogy a fő ese­ményt októ­ber 10-ére, a lel­ki egész­ség világ­nap­já­ra helyez­zük át. Nem vélet­le­nül: az öngyil­kos­ság kér­dé­se és a men­tá­lis egész­ség szo­ro­san össze­kap­cso­ló­dik. Ha töb­bet beszé­lünk a lel­ki jól­lét­ről, ha meg­ta­nul­juk fel­is­mer­ni a figyel­mez­te­tő jele­ket, akkor sok­kal köze­lebb kerü­lünk ahhoz, hogy meg­előz­zünk tra­gé­di­á­kat.

Nem elő­ször beszé­lünk erről. Pár éve 2022-ben kol­lé­ga­nőm­mel, Pago­nyi Adri­en­nel élő adás­ban ültünk le a Wake­Up Maga­zin Face­book-olda­lán, hogy nyíl­tan szem­be­néz­zünk azzal, milyen nehéz­sé­gek vesz­nek min­ket körül. Akko­ri­ban a hábo­rú, a rezsi­árak drasz­ti­kus emel­ke­dé­se, a KATA eltör­lé­se és más kor­mány­za­ti dön­té­sek ren­ge­teg ember meg­él­he­té­sét sodor­ták veszély­be. Már akkor is arról beszél­tünk: sokan nem bír­ják a nyo­mást, és bár kife­lé moso­lyog­nak, belül súlyos ter­he­ket cipel­nek.

Mi a Wake­Up-nál, ha más­ban nem is az élet szent­sé­gé­ben hiszünk, de a jó élet­ben abban nagyon.

A közös­sé­gi médi­á­ban a leg­töb­ben a jó arcu­kat mutat­ják. Még akkor is, ami­kor min­den egyes nap küz­de­lem. Egy egy­sze­rű, fel­szí­nes „hogy vagy? – köszi, jól” mögött ott lehet a fáj­da­lom, a kilá­tás­ta­lan­ság, az össze­om­lás szé­lé­re sod­ró­dott ember tör­té­ne­te. Nem min­den eset­ben tudunk és kell is fele­lős­sé­get vál­lal­nunk mások éle­té­ért, de van, ami­kor nem mehe­tünk el szó nél­kül egy „köszi, jól” mel­lett.

Van, ami­kor muszáj fel­ten­nünk a követ­ke­ző kér­dést, muszáj meg­hal­la­nunk a csen­det.

Az öngyil­kos­ság meg­elő­zé­se nem csu­pán pszi­cho­ló­gu­sok, coa­chok vagy szak­mai szer­ve­ze­tek dol­ga. Mind­annyi­an hoz­zá­te­he­tünk vala­mit: empá­ti­át, időt, figyel­met. Mert sok­szor ezek a leg­egy­sze­rűbb esz­kö­zök adják a leg­na­gyobb kapasz­ko­dót annak, aki már nem lát más kiutat.

A lát­ha­tat­lan depresszió és ter­hek fel­is­me­ré­se

A vide­ós beszél­ge­tés­ben 2022-ben több olyan témát érin­tet­tünk, ame­lyek ma is aktu­á­li­sak. Szó esett arról, hogyan fogad­juk el a nehéz idő­sza­ko­kat, miként talál­juk meg a vál­toz­ta­tás lehe­tő­sé­gét, és miért veszé­lyes a túl­gon­do­lás spi­rál­já­ba esni. Adri­enn sze­mé­lyes tapasz­ta­la­ta pedig emlé­kez­te­tett: bár­mi­lyen rossz­nak tűnik is egy hely­zet, min­dig van kiút, min­dig van segít­ség.

A tuda­tos­ság mód­sze­rei, pél­dá­ul a „Kihez tar­to­zik ez?” kér­dés segít­het­nek a lel­ki ter­hek leté­te­lé­ben. A meg­küz­dé­si stra­té­gi­ák – mint a nap­ló­zás vagy a Sedo­na-mód­szer – gya­kor­la­ti­as kapasz­ko­dó­kat kínál­nak a min­den­na­pok­ra. Ezek nem cso­da­sze­rek, de apró lépé­sek­kel segí­te­nek vissza­sze­rez­ni az irá­nyí­tást az éle­tünk felett és fel­ven­ni a har­cot a depresszió ellen.

Depresszió: három év eltel­té­vel

Azóta eltelt három év. Sokan közü­lünk fel­áll­tak, meg­ráz­ták magu­kat, új erő­re kap­tak. Mások azon­ban nem tud­tak, és a kilá­tás­ta­lan­ság és a depresszió végül elra­gad­ta őket. Ez a különb­ség mutat­ja meg iga­zán, miért van szük­ség közös­sé­gi össze­fo­gás­ra és a tabuk ledön­té­sé­re.

Öröm szá­mom­ra, hogy Pago­nyi Adri­enn újra csat­la­ko­zott a Wake­Up Maga­zin szer­zői csa­pa­tá­hoz. Hiszem, hogy a nyílt beszél­ge­té­sek, az őszin­te tör­té­ne­tek, a tapasz­ta­la­tok meg­osz­tá­sa éle­te­ket vál­toz­tat­hat meg. Talán soha nem fog­juk meg­tud­ni, hány éle­tet ment­he­tünk meg ezzel – de az biz­tos, hogy min­den egyes kimon­dott mon­dat, min­den egyes figyel­mes kér­dés szá­mít.

Magyar­or­szág még min­dig dobo­gós a halál­lal vég­ző­dött öngyil­kos­sá­gok terén

Én a repü­lő­raj­tot tel­je­sen más­ként kép­zel­tem el. Arról is más néző­pont­ja­im vol­tak, hogy mit jelent az, ha azt mond­ják, hogy Magyar­or­szág veze­tő vala­mi­ben. Saj­nos orszá­gunk sok­szor van vala­me­lyik lis­ta végén. De mint azt egy mon­dás is tart­ja nem mind­egy melyik végén vagyunk a dol­gok­nak. Magyar­or­szág a KSH ada­tai alap­ján még min­dig dobo­gós helyen van a halál­lal vég­ző­dött öngyil­kos­sá­gok terén.

Van kiút – de beszél­ni kell róla

Az öngyil­kos­ság meg­elő­zé­se közös ügyünk. Nem kell pszi­cho­ló­gus­nak len­ni ahhoz, hogy vala­ki­hez oda­for­dul­junk, hogy meg­hall­gas­suk, vagy egy­sze­rű­en ott legyünk mel­let­te. Min­den vég lehet egy új kez­det, és min­den nehéz­ség­ben ott rej­lik a lehe­tő­ség, hogy vál­toz­tas­sunk. Ezért ma, az öngyil­kos­ság világ­nap­ján -és min­den más napon- figyel­jünk job­ban egy­más­ra.

Ne fél­jünk a csend mögöt­ti ki nem mon­dott sza­vak­tól, és ne fél­jünk kimon­da­ni: „itt vagyok, meg­hall­gat­lak”.

Ha segít­ség­re van szük­sé­ged, hívd a 116–123-as ingye­nes lel­ki­el­ső­se­gély-szá­mot, amely éjjel-nap­pal elér­he­tő Magyar­or­szá­gon.