Dobó Kata nekem tény­leg a lány a szom­széd­ból és ezt most nem átvitt érte­lem­ben mon­dom. Évek óta csak egy fal választ el ben­nün­ket. Hal­lot­tuk már egy­más reg­ge­li kávé­fő­ző­jét, lép­te­it a folyo­són, fúrást, neve­tést, néha az élet csend­je­it is. Olyan is volt, hogy egy for­ga­tó­cso­port hoz­zám csen­ge­tett be téve­dés­ből. Aprán­ként kiala­kult köz­tünk egy olyan isme­ret­ség, ami rit­kán tör­té­nik meg embe­rek között ebben a város­ban: nem a sze­re­pe­ink­kel talál­koz­tunk elő­ször, hanem egy­más­sal. Hív­hat­juk barát­ság­nak. Pago­nyi Adri­enn írá­sa.

Az első iga­zi beszél­ge­té­sünk ráadá­sul egy­ál­ta­lán nem film­sze­rű­en indult.

Lakás­fel­újí­tás kel­lős köze­pén áll­tunk a szét­vert für­dő­szo­bám­ban és éppen azt magya­ráz­tam neki, hogy melyik fal hova kerül, mi lesz még kibont­va és med­dig fog tar­ta­ni ez az egész káosz, ami­kor kibu­kott belő­lem:

“Figyelj, sze­rin­tem én tar­to­zom neked egy bocsá­nat­ké­rés­sel.”

Mert addig­ra rájöt­tem, hogy mennyi néző­pon­tom volt róla. A Dobó Kata-jelen­ség­ről. Hol cím­lap­lány­ról, hol szí­nész­nő­ről, hol egy köz­éle­ti sze­mé­lyi­ség­ről, aki­ről min­den­ki­nek van vala­mi kiala­kult képe, még akkor is, ha való­já­ban nem isme­ri. Köz­ben ott állt előt­tem egy finom, csen­des, vissza­fo­gott, vég­te­le­nül ked­ves nő, aki­nek sok­kal fon­to­sabb egy tar­tal­mas kap­cso­ló­dás, mint az, hogy ő legyen a tár­sa­ság köze­pe.

A ref­lek­tor­fény mögött

Ezért is volt fur­csa most úgy leül­ni vele beszél­get­ni, hogy köz­ben fej­ben jegy­ze­tel­ni pró­bál­tam. Mert ez a beszél­ge­tés sok­kal inkább emlé­kez­te­tett két nő őszin­te esz­me­cse­ré­jé­re, mint egy klasszi­kus inter­jú­ra.

- Sze­rin­tem rólad az embe­rek több­sé­ge még min­dig azt gon­dol­ja, hogy egy nagyon tár­sa­sá­gi, har­sány, állan­dó­an jelen lévő nő vagy. — mond­tam neki a beszél­ge­tés ele­jén.

Pedig én min­dig int­ro­ver­tált vol­tam. Gye­rek­ko­rom­ban is ugyan­az tett bol­dog­gá, mint most: az olva­sás, a csend, a gon­dol­ko­dás.

- vála­szol­ta, köz­ben azt mesé­li, hogy ma már tuda­to­san kere­si a csen­det. Kevés ember­rel talál­ko­zik, de azok­kal iga­zán sze­ret jelen len­ni. Sok­kal fon­to­sab­bak szá­má­ra a mély beszél­ge­té­sek, az önref­le­xió, vagy akár csak az, hogy lehes­sen őszin­tén beszél­ni álmok­ról, félel­mek­ről, ter­vek­ről. Miköz­ben hall­ga­tom, azon gon­dol­ko­dom, milyen fur­csa dolog a ref­lek­tor­fény. Hogy vala­ki, aki ennyi­re befe­lé figye­lő alkat, végül egy ennyi­re han­gos világ­ba kerül.

P.A.: Fia­ta­lon kerül­tél a figye­lem közép­pont­já­ba. Mire nem vol­tál fel­ké­szül­ve abból, ami akkor jött?

D.K.: Sem­mi­re. Ez olyan, mint a ter­hes­ség. Vágysz a gye­rek­re, elkép­ze­led, hogy milyen lesz, de a való­ság sok­kal össze­tet­tebb. Nem tud­tad pél­dá­ul, hogy tudsz ennyi­re sze­ret­ni, de azt sem, hogy ennyi­re aggód­ni.

Nem az volt a moti­vá­ci­óm, hogy híres legyek. Hanem hogy tör­té­ne­te­ket mesél­hes­sek. Hogy sze­re­pek mögé búj­has­sak.

Fur­csa ellen­tét, hiszen miköz­ben az ország egy­re job­ban meg akar­ta ismer­ni Dobó Katát, ő való­já­ban pont elbúj­ni pró­bált. Karak­te­rek mögé, sze­re­pek mögé, egy olyan tér­be, ahol nem őt nézik, akkor, ami­kor berob­bant az inter­net, a keres­ke­del­mi tele­ví­zi­ó­zás, a bul­vár új vilá­ga és hir­te­len embe­rek mil­li­ói kezd­tek véle­ményt mon­da­ni róla.

Az a baj velünk, hogy sze­re­tünk más éle­té­vel fog­lal­koz­ni. Ez soha seho­va nem vezet, csak oda, hogy te mar­can­go­lod és össze­ha­son­lí­tod magad más­sal.  Ebből az össze­ha­son­lí­tás­ból nyil­ván­va­ló­an nem tudsz jól kijön­ni, mert fel­jebb pozí­ci­o­ná­lod az iri­gyelt sze­mélyt és így alul­ma­radsz min­den­kép­pen. Mind­eköz­ben nem azzal fog­lal­ko­zol, hogy te mitől leszel job­ban. Mitől tar­tasz majd elő­rébb? De hát ez is csak egy­faj­ta tuda­tos gon­dol­ko­dás­nak az ered­mé­nye, Ami­kor az ember eljut, oda hogy nem ezt az utat kell válasz­ta­ni.

P.A.: Nagyon nehéz lehe­tett ezt fia­ta­lon kezel­ni. Hogyan élted ezt meg?

D.K.: Nagyon nehéz úgy beke­rül­ni ebbe az egész­be, hogy még nincs kiala­kult sze­mé­lyi­sé­ged. Az ember egy idő után elkez­di elhin­ni azt a képet, amit mások fes­te­nek róla. Külö­nö­sen akkor, ha eze­ket a véle­mé­nye­ket olyan embe­rek mond­ják, akik­re fel­néz.

Akkor per­sze, hogy elhi­szed. Azt gon­do­lod, ők min­dent tud­nak az élet­ről.

Saját maga­mat kel­lett vol­na vali­dál­nom

A beszél­ge­tés egyik pont­ján arról kér­de­zem, mi volt az a fel­is­me­rés önma­gá­val kap­cso­lat­ban, ami a leg­na­gyobb vál­to­zást hoz­ta az éle­té­ben.

D.K.: Azt hit­tem, akkor vagyok érté­kes, ha bizo­nyos embe­rek sze­ret­nek engem. Hogy attól vali­dál­va van a sze­mé­lyi­sé­gem. Azt nem tud­tam, hogy saját maga­mat kel­le­ne vali­dál­nom. Azt hiszem, nagyon sok nő magá­ra ismer ebben. Ami­kor elcsíp­jük magun­kat, hogy kívül­ről vár­juk a vissza­iga­zo­lást arról, hogy elég jók, sze­ret­he­tő­ek, fon­to­sak vagyunk‑e. Kata ma már egé­szen más­képp műkö­dik.

Most­már nem hajo­lok le olyan mor­zsá­kért, amik nem érde­mel­nek meg.

P.A.: Ez egy olyan mon­dat­nak hang­zik, amit nagyon sok fáj­da­lom árán tanult meg. A beszél­ge­tés során szó­ba kerül a Danc­ing with the Stars idő­sza­ka is. A nézők akkor egy ener­gi­kus, mosoly­gó Katát lát­tak, miköz­ben épp egy nagyon nehéz idő­sza­kon ment keresz­tül.

D.K.: Két­száz szá­za­lé­kot kel­lett kihoz­nom magam­ból ahhoz, hogy száz­nak lát­szód­jon, de a moso­lyom nem volt őszin­te..

P.A.: Azt mesé­li, nem volt jól, nagyon ala­csony ener­gia­szint­tel kel­lett folya­ma­to­san tel­je­sí­te­nie hét­ről hét­re, kame­rák előtt, ez pedig vala­hol terá­pi­ás jel­le­get is öltött. Ez az a pont, ahol tel­je­sen lehull min­den celeb-máz. Adott egy nő, aki ugyan­úgy elfá­rad, ugyan­úgy elve­szik néha, ugyan­úgy pró­bál túl­él­ni bizo­nyos idő­sza­ko­kat, mint bár­ki más. Csak mind­ezt kame­rák előtt teszi. Ma már könnyeb­ben keze­led eze­ket az idő­sza­ko­kat?

Most már tudom, mihez kell nyúl­ni, hogy vissza­ta­lál­jak a közép­pon­tom­ba.

D.K.: Igen, de nem azért, mert már nin­cse­nek nehéz nap­ja­im, hanem mert ma már tudom, hova for­dul­jak. Medi­tá­ci­ó­hoz. Csend­hez. Lég­zés­hez. Ahhoz, hogy egy idő­re kivon­jam magam a zaj­ból.

Vigyázz, mit kívánsz

A beszél­ge­tés során két­szer is szó­ba kerül a Még egy kíván­ság című film­je, amit ren­de­ző­ként jegyez és októ­ber­ben mutat­nak be a mozik.  A tör­té­net közép­pont­já­ban egy fia­tal nő áll, aki­nek éle­te varázs­la­tos for­du­la­tot vesz, ahol min­den kíván­ság­nak követ­kez­mé­nye van. Ez nagyon passzol ahhoz a bel­ső úthoz, ami­ről egész dél­után beszél­ge­tünk.

Kata ref­lek­tor­fény­re vágyott fia­ta­lon? Talán igen. Sike­rek­re? Való­szí­nű. Sze­re­pek­re, figye­lem­re, sze­re­tet­re? Per­sze. Aztán mind­ez meg­ér­ke­zett. Csak éppen azzal az olda­lá­val együtt, ami­re sen­ki nem készí­ti fel az embert.

Folya­ma­tos meg­fi­gyelt­ség­gel, kívül­ről jövő véle­mé­nyek­kel, meg­fe­le­lé­si kény­szer­rel, azzal, hogy egy idő után már te sem tudod pon­to­san, ki vagy a sok rád vetí­tett kép alatt.

Nem vélet­le­nül óv a mon­dás, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert még a végén tel­je­sül.

Pont ezért érde­kes a Még egy kíván­ság idő­sza­ká­ban beszél­get­ni vele. A mai vágyai egé­szen mások, mint húsz vagy har­minc évvel ezelőtt: keve­sebb zaj, több való­di­ság, embe­ri kap­cso­ló­dá­sok, bel­ső béke. Az, hogy vég­re ne kívül, hanem belül legyen rend.

Ötven felett, más­képp

P.A.: Meg­ke­rül­he­tet­len témánk az öre­ge­dés vagy inkább az a fur­csa élet­hely­zet, ahol most nőként vagyunk. Az a gene­rá­ció a miénk, ame­lyik még úgy nőtt fel, hogy az ötven öreg­nek szá­mí­tott, még­is más­hogy éljük meg. Fél­tél vala­ha ettől az idő­szak­tól?

D.K.: Nem gon­dol­tam, hogy ilyen hamar eljön. - hang­zik a válasz könnye­dén és hang­já­ban nyo­ma sincs sem­mi gör­csös kapasz­ko­dás­nak a fia­tal­ság­ba.

P.A.: Per­sze a női lét prak­ti­kus részei is szó­ba kerül­nek. Bőr­ápo­lás, öre­ge­dés, ruti­nok, azok az apró dol­gok, amik húsz­éve­sen még egy­ál­ta­lán nem tűn­nek fon­tos­nak.

D.K.: Nagyon jó smin­kes­sel hozott össze a sors már fia­ta­lon. Ő mond­ta nekem, hogy kezd­jek el már akkor szem­ránck­ré­met hasz­nál­ni és soha ne saj­nál­jam a pénzt a jó minő­sé­gű arc­krém­re és a nap­szem­üveg­re.

P.A.: Azt mond­ja, ezt azóta is tart­ja és itt hét­köz­na­pi­vá válik a beszél­ge­tés.

Itt már nem a szí­nész­nő­vel cse­ve­gek, hanem egy nővel, aki pon­to­san ugyan­azo­kat a ruti­no­kat csi­nál­ja este, mint mil­li­ó­an mások.

D.K.: Nincs olyan este, hogy ne vegyem ki a kon­takt­len­csém, ne mos­sam le a smin­kem és ne mos­sak fogat. Tör­tén­het bár­mi.

Van­nak dol­gok, ami­ket az ember egy idő után már nem hiú­ság­ból csi­nál. Hanem önma­ga irán­ti tisz­te­let­ből. A szép­ség szá­mom­ra a har­mó­nia. Az önma­gunk­kal való béke.

P.A.: Azt mond­ja, az embe­rek való­já­ban azok mel­lett sze­ret­nek len­ni, akik békét árasz­ta­nak, akik mel­lett jól érzik magu­kat, nem azok mel­lett, akik töké­le­tes­nek tűn­nek.

Ahogy hall­ga­tom, arra gon­do­lok, hogy talán ez az egyik leg­na­gyobb különb­ség a mos­ta­ni és a régi Kata között.

Régeb­ben job­ban érző­dött raj­ta az a faj­ta meg­fe­le­lé­si kény­szer, ami ren­ge­teg nő saját­ja. Az, hogy folya­ma­to­san bizo­nyí­ta­ni kell, jelen len­ni, jól kinéz­ni, jól rea­gál­ni, helyt­áll­ni min­den sze­rep­ben. Most viszont van nyu­gal­mat áraszt. Nem akar több­nek lát­sza­ni annál, aki való­já­ban, har­sány len­ni vagy min­den hely­zet­ben meg­fe­lel­ni sem. Inkább olyan ember benyo­má­sát kel­ti, aki hosszú kerü­lő­utak után vég­re meg­ér­ke­zett saját magá­hoz.

A beszél­ge­tés végé­re tel­je­sen eltű­nik az inter­jú­hely­zet is. Már nem kér­dés-fele­let­ként műkö­dik az egész, inkább csak két nő beszél­get egy­más­sal az élet­ről, az embe­ri kap­cso­la­tok­ról, arról, mennyi­re könnyű elve­szí­te­ni önma­gun­kat ebben a folya­ma­tos zaj­ban. Kata pedig egy­szer csak kimond egy mon­da­tot, amit hány­szor hal­lot­tam már, még­is jó emlé­kez­ni rá:

Min­den­ki küzd vala­mi­vel. Nincs olyan ember, aki­nek ne len­né­nek nehéz pil­la­na­tai.

Talán tény­leg innen kel­le­ne indul­nunk. Abból, hogy a másik ember éle­té­ből soha nem lát­juk a tel­jes tör­té­ne­tet, ezért kéne nagyobb elfo­ga­dás­sal len­nünk egy­más iránt.

Pago­nyi Adri­enn