Amikor egy szülő először érzi, hogy gyermeke másképp fejlődik, mint a többiek, hosszú és bizonytalan út kezdődik. Papp Zoltánné Ibolya saját tapasztalataiból merítve ma már nemcsak a fiát támogatja, hanem közösséget is épít az Autista Gyermekeink Mosolyáért Alapítvány élén. Beszélgetésünkben az elfogadásról, a szülői kitartásról és az összefogás erejéről mesélt. Gyenge-Rusz Anett interjúja következik.
Papp Zoltánné Ibolyával, az Autista Gyermekeink Mosolyáért Alapítvány elnökével két éve ismerkedtünk meg az autizmus világnapja alkalmából megrendezett debreceni Kék Sétán.
Ibolya mesélt a fia diagnózisáról, a kezdeti nehézségekről, a szülői küzdelmekről, az összefogás erejéről és arról a küldetésről, amely ma már sok más érintett család életét is meghatározza.
Az Autista Gyermekeink Mosolyáért Alapítvány nemrég csatlakozott az Autisták Országos Szövetségének partneregyesületei közé, így beszélgetésünk során szó esett az alapítvány küldetéséről, a közösségépítésről és arról is, hogyan lehet reményt adni azoknak a szülőknek, akik most indulnak el ezen az úton. Gyenge-Rusz Anett interjúja következik.
Gy.R.A: Emlékszel rá, mikor érezted először, hogy Zolmi másképp fejlődik, mint a többi gyerek?
P.Z.I: Igen, nagyon is. Egy anya egyből megérzi, ha valami nem stimmel. Körülbelül hároméves lehetett Zolmi, amikor felfigyeltem rá, hogy bizonyos helyzetekben máshogyan reagált, mint a kortársai. Mivel a bátyja, Dávid hat évvel idősebb nála, már volt viszonyítási alapom, tudtam, milyen a „normál” fejlődésmenet. Zolmi nem kommunikált szavakkal, üveges tekintettel bámulta a mesét, fel-alá motorozott a lakásban.
Teljesen elmélyült a saját kis világában.
Elvittem a védőnőhöz, a háziorvoshoz, majd neurológushoz, pszichológushoz és a pedagógiai szakértői bizottsághoz is. Nem vettek észre rendellenességet, mindenhol azt mondták, nincs ennek a gyereknek semmi baja, legyek türelemmel. Aztán az egyik tévéműsorban bemutattak egy édesanyát. Beszélt az autista gyermekéről, és sok olyat mondott, amit Zolminál is megfigyeltem. Végül én kértem egy beutalót, hogy vizsgálják ki őt az autizmus szakambulancián. Beigazolódott a megérzésem.
Gy.R.A: Tehát négyéves volt a fiad, amikor kimondták, hogy autista.
P.Z.I: Furcsa volt, mert részben megkönnyebbültem. Végre nevesítve lett a dolog, nem találgattunk tovább. De kellett idő, mire feldolgoztuk és elfogadtuk a helyzetet. Mindig azt mondtam, hogy Zolmi egy különleges kisfiú, így tekintettünk rá a szűk családban. A nagyszülőknek azért ez nehezebben ment. Viszont azzal is szembe kellett néznünk, hogy a gyerek óvoda- és iskolaköteles lesz.
Gy.R.A: A diagnózis után mennyire volt könnyű megtalálni a megfelelő intézményeket, szakembereket?
P.Z.I: Őszintén? Nagyon nehéz volt. Húsz évvel ezelőtt még nem sokat tudtak az autizmusról. Ráadásul akkoriban Tiszafüreden éltünk. Igazán fejlesztésekre sem tudtunk járni, mert nem volt rá lehetőség. Később beköltöztünk Debrecenbe, de itt is sokszor éreztük azt, hogy egyszerűen nincs speciális hely, nincsenek szakemberek, akik megfelelően tudnának bánni a gyerekemmel.
Intézményről intézményre jártunk, kerestük, hol tudják megérteni és támogatni Zolmit. Az óvodával még szerencsénk volt, tüneményes óvónénit fogtunk ki. Egy tyúkanyó szeretetével vette körbe a fiamat.
Emlékszem, amikor az első napon mentem érte, mondták, hogy egész délelőtt sírt és ölben volt. Ez egy darabig így ment, aztán egy nap a térdemre ültettem Zolmit a tükörrel szemben, hogy mindkettőnket lásson. Elmagyaráztam neki, hogy Dávid iskolába jár, apa és anya dolgoznak, így neki is szépen mennie kell az oviba, és őt ott nagyon szeretik. A következő naptól nem sírt többet.
De az iskolával megszenvedtünk.
Én próbáltam segíteni a nevelőket, pedagógusokat. Mindenhová többoldalas leírásokkal érkeztem, hogy mit kell tudni a fiamról, mivel ő nonverbális. Volt olyan iskola, ahol úgy éreztük, nincs meg a szükséges szakmai háttér az autista gyerekek ellátásához. Arra is volt példa, hogy volt ahol zokon vették, hogy nyolc órában dolgozom, mint más szülők, és nem veszem ki Zolmit magántanulónak. Olyan időszak is volt, amikor az a gyanúnk támadt, hogy Zolmit fizikailag is bántalmazhatták. Ez a szülő számára borzasztó érzés. Nincs biztonságban a gyermekem, ha nem vagyok vele? Ilyenkor az ember kénytelen újra és újra felállni, és tovább keresni a megoldást.
Gy.R.A: A Covid időszaka hogyan befolyásolta az életeteket?
P.Z.I: Az elején nem volt könnyű. Nem volt más választásom, otthagytam a munkahelyem és eljöttem GYOD-ra. Otthon voltam a tizenhét éves fiammal, aki élete talán legnehezebb időszakán ment keresztül. Rá sem ismertem. Az addig simulékony, viszonylag könnyen kezelhető gyerek dührohamokban tört ki. Ha véletlenül erősebben szóltam, nagyon megijedt és maga elé tartotta a két kézfejét.
Ebből jöttünk rá, hogy valószínűleg bántották az iskolában. Nincs bizonyítékunk, ő pedig nem képes rá, hogy elmondja, de nekem ez elég volt, hogy tudjam.
Amikor a járványhelyzet után újraindult az élet, mi is új intézménybe írattuk Zolmit. Az az igazság, hogy mire egy autista gyerek betölti a tizennyolcadik életévét, több iskolát, intézményt is megjár. Szóval Zolmi most egy sérült fiataloknak fenntartott nappali intézménybe jár délelőttönként. Ott szeretik és elfogadják, ezért ő is szívesen megy. Úgyhogy végül is jól jöttünk ki ebből a helyzetből. Arra is rádöbbentem, hogy a kényszerpihenő alatt ismertem meg igazán Zolmit. Szóval megérte.
Gy.R.A: Tudom rólad, hogy nagyon könnyen ismerkedsz, keresed a kapcsolódási lehetőségeket.
P.Z.I: Igen, mondhatni, ez az én erősségem. Miután kiderült Zolmi diagnózisa, igyekeztem felvenni más érintett szülőkkel is a kapcsolatot. Ahhoz az alapítványhoz kezdtem el szülőklubokra járni, amelyet most vezetek. Eleinte kevesen tudtunk róla, de nagyon jólesett kiönteni egymásnak a szívünket. Támogattuk egymást.
Mivel mi egy olyan szülőgenerációhoz tartozunk, amely nem adhatta meg gyermekeinek a ma elérhető fejlesztések lehetőségét, ezért saját tapasztalatainkat osztottuk meg egymással.
Mindent tudni akartunk az autizmusról, amit csak lehet. Budapestig is képesek voltunk elmenni bármilyen előadásra. Összefogtunk, autóba ültünk és mentünk tanulni. Az elmondottakat pedig igyekeztünk otthon hasznosítani.
Manapság már más a helyzet, de most is azt mondom: érdemes a megérzéseinkre és a józan eszünkre hallgatni, mielőtt mindenféle módszert kipróbálunk az autista gyerekünkön. Persze, az ember tegyen meg mindent, de sokszor az elfogadó, szeretetteljes háttér többet ad bármilyen foglalkozásnál.
Gy.R.A: Mikor fogalmazódott meg benned, hogy nemcsak a saját utatokkal szeretnél foglalkozni, hanem más családokat is segítenél?
P.Z.I: Egyre több érintett szülővel kezdtem beszélgetni. Rájöttem, hogy mennyire hasonló történeteket hordozunk. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a félelmek, és ugyanaz az érzés, hogy néha teljesen egyedül maradunk ezekkel a problémákkal. Amikor már GYOD-on voltam, elkezdtem magammal és másokkal is többet foglalkozni. Nagyon kellett az énidő: elmenni fodrászhoz, körmöshöz, vagy meginni egy kávét.
Az nem normális, ha éjjel-nappal a gyereked autizmusát akarod megfejteni. Érezd jól magad, próbálj kikapcsolódni, mert az is nagyon fontos. És ha te kiegyensúlyozott vagy, az a gyerekre is kihat.
Időközben kiderült, hogy a régi alapítvány elnöke már beadta a kérelmet a szervezet megszüntetésére. Úgy éreztem, nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Leültem az alapítóval, és azt ígértem neki, hogy én átveszem és felvirágoztatom az alapítványt. Ekkor két érintett szülőtársammal új alapokra helyeztük, és folytattuk a húsz éve megkezdett munkát. Úgyhogy 2023 óta én vezetem az Autista Gyermekeink Mosolyáért Alapítványt.
Gy.R.A: Sok változás történt az alapítványnál, mióta először találkoztunk. Mi a fő célotok most?
P.Z.I: Az, hogy közösséget teremtsünk és kimozdítsuk a családokat a négy fal közül. Havonta tartunk szülőklubokat. Beszélgetünk, figyelünk egymásra, ötletelünk és szervezzük a programokat. Megoldásokat keresünk a különböző élethelyzetekre, és gyakorlati tanácsokkal látjuk el egymást.
Sok család annyira bezárkózik a mindennapokban, hogy egyáltalán nem mozdulnak ki a gyerekekkel.
Félnek a furcsa pillantásoktól, a kétértelmű megjegyzésektől, a megbélyegzéstől. Mi ezért szervezünk olyan programokat, ahol mindenki biztonságban érezheti magát.
Gy.R.A: Hogyan képzeljük el ezeket a közös programokat?
P.Z.I: A lehetőségekhez mérten igyekszünk változatosságot vinni ebbe. Most például már decemberig megterveztük, melyik hónapban mit fogunk csinálni. Lesz családi nap, kirándulás, közös főzés, gyereknap, még kulturális események is. Voltunk már együtt moziban, kibéreltük az egész termet. Így senki nem szólt, ha valamelyik gyerek hangosabb vagy sokat mocorog. Többüknek ez volt az első mozis élménye.
Gy.R.A: Mit mondanál azoknak a szülőknek, akiknek a gyermeke most kapta meg a diagnózist?
P.Z.I: Azt, hogy merjenek segítséget kérni. Keressék a sorstárs szülőket, közösségeket. Hitem szerint a szülők tudnak egymásnak a legtöbbet segíteni.
Gy.R.A: Aki szeretne, hogyan tud benneteket támogatni?
P.Z.I: A Facebook-oldalunkon minden fontos információ megtalálható rólunk. Aki szimpatizál velünk, kövesse az oldalt — már ez is nagy segítség számunkra. Jogosultak vagyunk az adó 1%-ának fogadására is, nagyon köszönjük, ha valaki a mi részünkre ajánlja fel. Pénzadománynak is örülünk, ezt mindig a programokra fordítjuk. De egy jó ötlet, akár egy helyszín vagy szolgáltatás felajánlása az eseményeink lebonyolításához — ezeket is nagy örömmel vesszük. Ki ne hagyjam a legfontosabbat: szeretettel várunk mindenkit a programjainkon!
AUTISTA GYERMEKEINK MOSOLYÁÉRT ALAPÍTVÁNY
Adószám: 18994371–1‑09, Cím: 4024, Debrecen, Kandia utca 1.