Olyan sok jó és rossz tör­tént már velem Deb­re­cen­ben. Ahogy az utcá­kon sétá­lok, meg­ele­ve­ned­nek az emlé­kek. Néha nem is tudom, csak ben­nem történnek‑e, vagy való­ban újra­ját­szód­nak éle­tem jele­ne­tei. Illú­zió és való­ság lép­ten-nyo­mon keresz­te­zi egy­más útját, mint egy soha véget nem érő szín­da­rab­ban. Gyen­ge-Rusz Anett írá­sa a szín­há­zi világ­nap alkal­má­ból.

A szín­ház — szá­mom­ra — ugyan­úgy a ket­tős­ség meg­tes­te­sí­tő­je, mint a deb­re­ce­ni emlé­ke­im és az éle­tem. Egy­szer­re van tele öröm­mel, fáj­da­lom­mal, kaca­gás­sal és fel­is­me­rés­sel. Miköz­ben a Cso­ko­nai Nem­ze­ti Szín­ház már­ci­u­si műso­rát bön­gész­ve, a meg­ér­zé­se­im­re hall­gat­va kivá­lasz­tot­tam a Lend­vai Zol­tán által ren­de­zett Black Comedy-t, még csak sej­tet­tem, de a darab köz­ben bizo­nyos­sá vált: mennyi­re esszen­ci­á­lis szim­bó­lu­ma ez az elő­adás a szín­ház­nak és az élet­nek.

Tör­té­ne­lem, bár­sony­szék és sós perec

Deb­re­cen kul­tu­rá­lis éle­té­ben a Cso­ko­nai Szín­ház sok­kal több egy intéz­mény­nél. Meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet tölt be a város hagyo­má­nya­i­ban és iden­ti­tá­sá­ban. Több mint más­fél évszá­za­da ala­kít­ja a cívis­vá­ros szel­le­mi éle­tét, ren­dü­let­len kül­de­tés­tu­dat­tal. Szín­pa­dán szá­mos legen­dás művész for­dult már meg, töb­bek között Bla­ha Luj­za, Lati­no­vits Zol­tán vagy Kál­lay Bori. Ma is sok tehet­ség áll esté­ről esté­re a nézők elé, pél­dá­ul Dáni­el­fy Zsolt, Var­ga Klá­ri, vagy a Black Comedy-ben is lát­ha­tó Kiss Ger­gely Máté és Ede­lé­nyi Vivi­en.

Saját viszo­nyu­lá­so­mat ille­tő­en a szín­ház kuri­ó­zu­ma nem kor­lá­to­zó­dik a szín­pa­di játék­ra.

Sok szép emlé­kem kötő­dik a bor­dó bár­sony­szé­kek­hez. Vára­ko­zás­sal teli pil­la­nat az elő­adás kez­de­te — a kihu­nyó fények és a közön­ség elhal­ku­ló zsi­va­ja. Az élmény­hez azon­ban szo­ro­san hoz­zá­tar­toz­nak a fel­vo­ná­sok köz­ti szü­ne­tek is. Érde­mes elsők között a büfé­hez érni, hogy jus­son a finom sós perec­ből. Gyor­san kell elfo­gyasz­ta­ni: egy falat perec, mel­lé egy korty kávé — így az sem ége­ti le a nyel­vem. Ezután futás a mos­dó­ba, rúzs­iga­zí­tás a tükör előtt, majd vissza a páholy­ba a máso­dik fel­vo­nás­ra. Akkor újra elsö­té­tül a terem, min­den figye­lem a szín­pad­ra sze­ge­ző­dik. És per­sze, annyi­ra mind­egy már, hogy egyen­le­te­sen gesztenyebarnák‑e az ajka­im, ami­kor hanyatt dől­ve neve­tek, vagy az álla­mat a tenye­rem­ben támaszt­va hagyom pereg­ni a könnye­i­met. Mind együtt – ez a szín­ház. Egy néhány órá­ra léte­ző uni­ver­zum.

Peter Schaf­fer: Black Comedy

A Black Comedy már az első per­cek­ben külö­nös játék­ra hív­ja a nézőt. Peter Shaf­fer darab­já­nak alap­hely­ze­te egy­sze­rű és zse­ni­á­lis. A sötét szín­pad­kép egy fia­tal szob­rász, Brind­s­ley Mil­ler laká­sát mutat­ja. Brind­s­ley a meny­asszo­nyá­val, Carol-lal fon­tos esté­re készül: egy híres műgyűj­tő érke­zé­sét vár­ják, és a szob­rász jöven­dő­be­li apó­sá­nak foga­dá­sá­ra is készül­nek. Sze­ret­nék őket lenyű­göz­ni.

A terv könnyű­nek tűnik — köl­csön­ven­ni néhány ele­gáns bútort a gaz­dag szom­széd­tól, és úgy ten­ni, mint­ha min­dig is ilyen kifi­no­mult kör­nye­zet­ben éltek vol­na.

Csak­hogy az este nem a ter­vek sze­rint ala­kul. Egy­más után érkez­nek a várat­lan ven­dé­gek, a kis hazug­sá­gok pedig bonyo­lód­nak. A gon­do­san fel­épí­tett lát­szat akkor kezd össze­om­la­ni, ami­kor a tör­té­net­ben elmegy az áram, és a szín­pa­don hir­te­len kigyul­lad­nak a fények. Ami a sze­rep­lők szá­má­ra sötét­ség, az a néző­nek tel­jes vilá­gos­ság. Így lát­juk, hogyan botor­kál­nak, hogyan kere­sik a tár­gya­kat, hogyan ütköz­nek egy­más­ba, miköz­ben vakon pró­bál­nak ren­det tar­ta­ni az egy­re kilá­tás­ta­la­nabb hely­zet­ben.

Káosz-kore­og­rá­fia

A darab dra­ma­tur­gi­ai zse­ni­a­li­tá­sa a vilá­gí­tás logi­ká­já­ban, azaz a fény­ha­tá­sok transz­po­ná­lá­sá­ban rej­lik. A néző végig töb­bet lát, mint a karak­te­rek, és ebben a gro­teszk hely­zet­ben bon­ta­ko­zik ki a tör­té­net iga­zi humo­ra és drá­ma­i­sá­ga. A for­dí­tott világ­ban min­den fel­erő­sö­dik: a hazug­sá­gok, a fél­re­ér­té­sek, az ambí­ci­ók és a félel­mek. Mi pedig — szó sze­rint — páholy­ból néz­zük végig, hogyan csú­szik ki a sze­rep­lők lába alól a talaj.

A szín­pa­don látott ren­ge­teg esés és bukás talán éppen ezért fel­sza­ba­dí­tó a néző szá­má­ra.

Az elő­adás kifi­gu­ráz­za ugyan az embe­ri ügyet­len­sé­get, még­is vala­mi nagyon isme­rő­set mutat meg. Az ütkö­zé­sek­ben, az elej­tett tár­gyak­ban és az elve­télt men­té­si kísér­le­tek­ben saját hibá­ink és bizony­ta­lan­sá­ga­ink tor­zí­tott tükör­ké­pét lát­juk. Bár az élet­ben — jobb eset­ben — nem ilyen tömény­ség­ben zaj­lik mind­ez, a mecha­niz­mus ugyan­az, pró­bál­juk kéz­ben tar­ta­ni a dol­go­kat, miköz­ben sok­szor magunk sem lát­juk tisz­tán, mer­re hala­dunk.

Arcok a sötét­ben

Kiss Ger­gely Máté (Brind­s­ley Mil­ler) játé­ka külö­nö­sen élve­ze­tes ebben a sűrű­re szö­vő­dő káosz­ban. Figu­rá­ja egy­szer­re pró­bál úrrá len­ni a hely­ze­ten, miköz­ben két­ség­be­eset­ten mene­kül a követ­kez­mé­nyek elől. A bizony­ta­lan­ság és a maga­biz­tos­ság közöt­ti inga­do­zást olyan ter­mé­sze­tes­ség­gel hoz­za, hogy a néző szin­te együtt léleg­zik vele. Ede­lé­nyi Vivi­en (Clea, Brind­s­ley sze­re­tő­je) jelen­lé­te szin­tén erős ellen­pon­tot teremt. Játé­ká­ban fino­man keve­re­dik a könnyed­ség és a hatá­ro­zott­ság, karak­te­re pedig a leg­ka­o­ti­ku­sabb jele­ne­tek­ben emel­ke­dik ki. Vrany­ecz Artúr (Har­old Gorr­in­ge, a műke­res­ke­dő szom­széd) felel a szó­ra­koz­ta­tá­sért, az erre a cél­ra betá­ra­zott pat­ro­no­kat remek ütem­ben lövi el, humo­rá­nak alap­hang­ja a cse­lek­mény egyik fon­tos része.

Szín­ház az egész világ

A szí­né­sze­ket figyel­ve a néző is a tör­té­net részé­vé válik, ezál­tal kör­vo­na­la­zó­dik az a fel­is­me­rés, hogy mennyi­re külön­bö­ző­kép­pen lát­juk ugyan­azt a hely­ze­tet attól füg­gő­en, hon­nan néz­zük. A szín­pa­don állók a sötét­ben tapo­ga­tóz­nak, miköz­ben mi, a néző­té­ren ülve, tisz­tán lát­juk min­den hibá­ju­kat. Az élet­ben sincs ez más­képp. Sok­szor mások éle­seb­ben rálát­nak a téve­dé­se­ink­re, mint mi magunk. Köz­ben kide­rül az is, hogy nem min­dig a fény­ben vagyunk a leg­ke­vés­bé elve­szet­tek. Néha éppen a sötét­ség kény­sze­rít arra, hogy befe­lé figyel­jünk. Ezért érez­tem az elő­adás köz­ben, hogy a Black Comedy külö­nö­sen talá­ló válasz­tás volt a szín­há­zi világ­nap kör­nyé­kén.

A szín­pa­don zaj­ló zűr­za­var való­já­ban nagyon is isme­rős tör­té­ne­tet mesélt el: az embe­rét, aki pró­bál eliga­zod­ni az élet­ben. Miköz­ben nevet­tünk a sötét­ben botor­ká­ló figu­rá­kon, egy pil­la­nat­ra mi is tisz­táb­ban — és min­den­kép­pen derű­seb­ben — lát­tuk a sajá­tun­kat. Az elő­adás végén, miu­tán legör­dült a füg­göny, fel­kel­tünk a bor­dó bár­sony­szé­kek­ből, és elin­dul­tunk haza. Ott­hon pedig mind­annyi­an, más-más ren­de­zés­ben, foly­tat­tuk a dara­bot.

Shakes­peare-nek végü­lis iga­za volt:

“Szín­ház az egész világ,
És szí­nész ben­ne min­den fér­fi és nő:
Fel­lép és lelép: s min­den­kit sok sze­rep vár
Éle­té­ben.”

(Sza­bó Lőrinc for­dí­tá­sa)

Köszö­nöm a lehe­tő­sé­get a Cso­ko­nai Nem­ze­ti Szín­ház­nak!

Gyen­ge-Rusz Anett

.

.