Az Egy kis toki­ói virág­bolt­ban tör­té­ne­té­ben a szív is kivi­rág­zik, avagy van­nak köny­vek, ami­ket nem elég egy­szer elol­vas­ni. Herczeg-Kiss Bet­ti­na aján­ló­ja.

Az Egy kis toki­ói virág­bolt­ban pon­to­san abba a könyv­ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zik, ami nem csak kívül­ről gyö­nyö­rű — élfes­tett -, hanem belül is tele van érté­kes és mara­dan­dó tar­ta­lom­mal. Van­nak köny­vek, ame­lyek nem han­go­sak, nem akar­nak min­den­áron meg­ráz­ni, nem har­sog­ják túl a világ zaját, hanem egy­sze­rű­en csak ott van­nak és vár­nak. Pont, mint egy csen­des utcá­ban meg­bú­jó kis bolt, amely­nek kira­ka­tá­ban fino­man rez­dül­nek a virá­gok. Juki­hi­sza Jama­mo­to Egy kis toki­ói virág­bolt­ban című regé­nye pon­to­san ilyen. Nem siet, nem sür­get, inkább meg­hív egy olyan uta­zás­ra, ahol a fősze­rep­lő — Kimi­na Kiku­ko — akar­va aka­rat­la­nul belép mások éle­té­nek egy-egy fon­tos pil­la­na­tá­ba. Kiku­ko meg­hív arra, hogy lelas­sulj, hogy ész­re­vedd a rész­le­te­ket, és álta­la önma­ga­dat is.

A Kava­ra­za­ki virág­bolt

Ez a tör­té­net Tokió egy kevés­bé ismert, csen­de­sebb részé­re vezet, ahol a város nyüzs­gé­se már csak tom­pa hát­tér­zaj. Itt áll egy apró virág­bolt, amely első pil­lan­tás­ra nem külön­bö­zik a töb­bi­től, csak annyi­ban, hogy min­den jeles ünnep­re fel­öl­töz­te­tik gyö­nyö­rű, illa­tos, külön­le­ges virá­gok­kal. Még­is, van a bolt­ban vala­mi meg­fog­ha­tat­lan. Vala­mi, ami miatt az ember nem akar belé­pés nél­kül elha­lad­ni mel­let­te.

A nap­ra­for­gó szim­bo­li­ká­ja azon­ban a szá­lak szá­má­tól függ. Kilen­cász­ki­lenc­ven­ki­lenc szál azt jelen­ti: „akár­hány­szor szü­le­tünk újjá, én akkor is sze­ret­ni fog­lak!”

A bolt tulaj­do­no­sa nem­csak virá­go­kat árul, ő tör­té­ne­te­ket ismer, sor­so­kat lát. Rita azál­tal, hogy nem csak nézi, hanem érzi is az embe­re­ket, egy vélet­len foly­tán meg­is­me­ri Kiku­kot, akit rész­mun­ka­idő­ben alkal­maz­ni kezd az üzlet­ben. Kiku­ko ter­ve­ző­gra­fi­kus­nak tanult, de nem a szak­má­já­ban helyez­ke­dett el, ám külö­nö­sen jó szép­ér­zé­ke van és finom lel­ke. Szé­pen, las­san nél­kü­löz­he­tet­len részé­vé válik a Kava­ra­za­ki Virág­bolt­nak.

A virá­gok itt nem pusz­tán díszek, hanem mind­egyik­nek jelen­té­se van. Mind­egyik egy érzést, egy emlé­ket, egy kimon­dat­lan gon­do­la­tot hor­doz.

Az Egy kis toki­ói virág­bolt­ban regény­ben a nap­ra­for­gó, kri­zan­tém, kará­cso­nyi rózsa, mimó­za, cse­resz­nye­vi­rág, gyöngy­vi­rág, szeg­fű… érzé­sek, illa­tok, éle­tek tárul­nak elénk.

Az Egy kis toki­ói virág­bolt leg­főbb ere­je

A regény egyik leg­na­gyobb ere­je éppen ebben rej­lik: abban, aho­gyan a min­den­na­pi dol­gok­ból mély­sé­get teremt. Egy cso­kor virág nem­csak aján­dék, hanem üze­net. Egy beszél­ge­tés nem­csak pár mon­dat, hanem egy élet való­di for­du­ló­pont­ja. És egy talál­ko­zás… néha több, mint vélet­len és sok­szor meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan.

Csak egy­szer élünk. Addig kell azzal fog­lal­koz­ni, ami­vel sze­ret­nél, amíg fia­tal vagy. Hiszen ha meg­öreg­szel, egy­re nehe­zebb lesz.

Jama­mo­to Egy kis toki­ói virág­bolt­ban írá­sa olyan, mint egy fino­man meg­kom­po­nált ike­ba­na: min­den szó a helyén van, min­den mon­dat­nak súlya van, még­is légi­es marad. Nem ter­hel túl, nem magya­ráz túl. Hagy­ja, hogy az olva­só érez­zen, hogy kap­cso­lód­jon. Hogy a saját emlé­kei, vágyai és kér­dé­sei is bele­szö­vőd­je­nek a tör­té­net­be.

A könyv több sze­rep­lő sor­sát köve­ti, akik külön­bö­ző okok­ból tér­nek be a virág­bolt­ba. Van, aki vesz­te­ség­gel érke­zik, van, aki dön­tés előtt áll és van, aki csak sod­ró­dik, és nem tud­ja, mer­re tart az éle­te. Per­sze van­nak azok is, akik lát­szó­lag rend­ben van­nak, de belül még­is hiány­zik nekik vagy belő­lük vala­mi.

Ahogy ezek a tör­té­ne­tek kibon­ta­koz­nak, las­san kiraj­zo­ló­dik egy közös szál: mind­annyi­an keres­nek vala­mit. Egy választ. Egy érzést. Egy helyet, ahol vég­re meg­ért­he­tik önma­gu­kat.

Talán ez az, ami miatt az Egy kis toki­ói virág­bolt­ban ennyi­re külön­le­ges. Nem ad kész vála­szo­kat, nem mond­ja meg, hogyan kell élni. Inkább kér­dez. Fino­man, sze­re­tet­tel, türe­lem­mel. Olyan kér­dé­se­ket tesz fel, ame­lyek soká­ig velünk marad­nak. Mit jelent elen­ged­ni? Mit jelent újra­kez­de­ni? És vajon észrevesszük‑e azo­kat a pil­la­na­to­kat, ami­kor az élet csend­ben irányt vál­toz­tat?

- A gyöngy­vi­rág mit szim­bo­li­zál?

Kiku­ko rájött, hogy ez Micu­jo vála­sza, és azt mond­ta:

- Újra bekö­szönt a bol­dog­ság.

Gyógyít‑e a regény?

A Kava­ra­za­ki virág­bolt egy­faj­ta átjá­ró is. Nem­csak a kül­vi­lág és a bel­ső világ között, hanem a múlt és a jelen között is. A sze­rep­lők gyak­ran a saját emlé­ke­ik­kel szem­be­sül­nek. Olyan dol­gok­kal, ame­lye­ket talán rég­óta elte­met­tek maguk­ban és még­is, a virá­gok között, ebben a külö­nös, nyu­godt tér­ben, ezek az emlé­kek nem fáj­dal­ma­sak. Inkább… szük­sé­ge­sek.

Az Egy kis toki­ói virág­bolt­ban han­gu­la­ta külö­nö­sen meg­ka­pó. Olyan, mint­ha egy esős dél­utá­non ülnél egy ablak mel­lett, kezed­ben egy csé­sze teá­val, és néz­néd, ahogy az utcán las­san eső­csep­pek helyett, puha, ezer­szí­nű virág­szir­mok hul­la­nak. Van ben­ne melan­kó­lia, de nem nehéz., inkább puha. Olyan, ami nem lehúz, hanem körül­ölel.

Jama­mo­to fino­man raj­zol­ja meg a japán kul­tú­ra hát­te­rét is. Nem tola­ko­dó­an, nem didak­ti­ku­san, nem száj­ba­rá­gó­san. Egy-egy szo­kás, egy-egy gesz­tus, egy-egy apró rész­let révén enged bete­kin­tést egy hagyo­mányt tisz­te­lő világ­ba, és ettől az egész tör­té­net még hite­le­sebb, még élőbb lesz.

Szim­bo­li­kák

A virá­gok szim­bo­li­ká­ja végig­kí­sé­ri a regényt. Min­den növény­nek jelen­té­se van, és ezek a jelen­té­sek gyak­ran tük­rö­zik a sze­rep­lők bel­ső vilá­gát. Egy her­va­dó virág nem­csak egy elmú­ló szép­sé­get jel­ké­pez, hanem egy kap­cso­lat végét is. Egy fris­sen nyí­ló virág pedig nem­csak új kez­de­tet, hanem bátor­sá­got is. A nap­ra­for­gók, gyöngy­vi­rá­gok, szeg­fűk mind-mind hoz­nak maguk­kal vala­mit. A virág­szir­mok szí­nei hal­kan beszél­nek: a hal­vány rózsa­szín piron­kod­va haj­lik a fény felé, míg a mély­bor­dó szin­te lük­tet, mint egy elfoj­tott érze­lem.

Ez a finom pár­hu­zam a ter­mé­szet és az embe­ri lélek között teszi az Egy kis toki­ói virágboltban‑t iga­zán külön­le­ges­sé.

Miköz­ben olva­sod, rájössz: te magad is ilyen vagy. Vál­to­zol. Növek­szel. Néha vissza­hú­zódsz. Néha kivi­rág­zol… És talán van ben­ned is egy rész, amely vágyik egy ilyen hely­re. Egy hely­re, ahol nem kell meg­fe­lel­ni. Ahol nem kell siet­ni. Ahol egy­sze­rű­en csak lehetsz.

A regény tem­pó­ja las­sú, de ez nem hát­rány. Épp ellen­ke­ző­leg! Ez a las­sú­ság ad teret annak, hogy való­ban átérezd a tör­té­ne­tet. Hogy ne csak olvasd, hanem meg­éld… hogy a sorok között is találj vala­mit.

Ez nem az a könyv, amit „leda­rálsz” egy este alatt. Ez az a könyv, amit időn­ként becsuksz, és csak ülsz egy kicsit. Gon­dol­kodsz. Érzel. Körül­ölel­nek a virá­gok, könnyet csal­nak a sze­med­be a lapok­ról vissza­kö­szö­nő sor­sok, moso­lyogsz a sze­re­lem­re vágyó tini­lá­nyok babo­ná­in, átölelsz egy szo­mo­rú gyer­me­ket, és szur­kolsz egy sze­re­lem­nek. Talán még vissza is lapo­zol egy-egy mon­dat­hoz.

Van­nak ben­ne sorok, ame­lyek meg­ál­lí­ta­nak, ame­lyek mint­ha kife­je­zet­ten neked szól­ná­nak, és kife­jez­nek vala­mit, amit te is érzel, csak kép­te­len vagy ért­he­tő sza­vak­ba önte­ni.

Az Egy kis toki­ói virág­bolt­ban nem­csak egy tör­té­net, nem csak egy regény… inkább egy élmény. Egy bel­ső uta­zás. Egy csen­des emlé­kez­te­tő arra, hogy az élet nem min­dig a nagy pil­la­na­tok­ban tör­té­nik, hanem való­já­ban a kicsik­ben. Egy tekin­tet­ben. Egy érin­tés­ben. Egy virág illa­tá­ban.

Kik­nek aján­lom?

Ez a könyv külö­nö­sen azok­nak szól, akik érzé­ke­nyek a rész­le­tek­re. Akik sze­re­tik a las­sú, elgon­dol­kod­ta­tó tör­té­ne­te­ket, és akik nem fél­nek attól, hogy egy könyv egy kicsit „meg­érin­ti” őket.

Azok­nak is jó szív­vel aján­lom, akik egy ide­je elve­szett­nek érzik magu­kat, és csak a szür­ke­sé­get vagy már csak a sötét­sé­get lát­ják. Ők azok, akik keres­nek vala­mit, de nem tud­ják pon­to­san, mit. Olvas­sá­tok el ezt a köny­vet, mert ez a tör­té­net nem­csak mesél, hanem kézen fog és elkí­sér. Fino­man, lát­ha­tat­la­nul.

Végül pedig… van ben­ne vala­mi egé­szen külön­le­ges. Vala­mi, amit nehéz sza­vak­ba önte­ni. Talán az a faj­ta csend, ami nem üres, hanem tele van jelen­tés­sel. Talán az a faj­ta szép­ség, ami nem töké­le­tes, hanem igaz. A fris­sen nyílt virá­gok­ból ára­dó illat nem tola­ko­dó, inkább csak óva­to­san köze­lít, mint­ha enge­délyt kér­ne, hogy emlék­ké vál­has­son.

Ami­kor becsu­kod a köny­vet, egy pil­la­nat­ra úgy érzed majd, mint­ha te is ott áll­nál abban a kis toki­ói virág­bolt­ban. A leve­gő­ben finom illa­tok. A pol­co­kon szí­nek. A csend­ben egy halk kér­dés: Milyen virág len­nél most? És talán, vala­hol mélyen, már tudod is a választ.

A recen­zi­ós pél­dányt köszö­nöm az Euró­pa Kiadónak!

Herczeg-Kiss Bet­ti­na