A kora esti csúcs­for­ga­lom kés­lel­tet­te ugyan, de meg­aka­dá­lyoz­ni nem tud­ta az érke­zé­se­met. Több sors­tár­sam is akadt, így a ren­dez­vény később kez­dő­dött — nem marad­tam le sem­mi­ről. Az ölem­be pottyant rövid sza­bad­időt kihasz­nál­va végig­jár­tam a kiál­lí­tó­te­re­ket, hagy­tam, hogy a képek elva­rá­zsol­ja­nak. A sok­szí­nű­en gyü­le­ke­ző közön­ség a vára­ko­zás per­ce­i­ben való­di közös­ség­gé for­má­ló­dott: átjárt ben­nün­ket az izga­tott kíván­csi­ság, amely — mint később kide­rült — a prog­ram végé­ig kitar­tott. Gyen­ge-Rusz Anett élmény­be­szá­mo­ló­ja követ­ke­zik.

Haza­fe­lé még élén­ken lük­tet­tek ben­nem az elhang­zott gon­do­la­tok.

Pró­bál­tam össze­fog­lal­ni az élményt. Hamar rájöt­tem, a Godot Inté­zet­ben tar­tott album­be­mu­ta­tó egy­szer­re műkö­dött művé­sze­ti ese­mény­ként és diag­nosz­ti­kai tér­ként. Nyáry Krisz­ti­án kér­dé­sei és drMá­ri­ás vála­szai nem csu­pán az Éljen a dik­ta­tú­ra! című album bemu­ta­tá­sát szol­gál­ták, hanem egy élet­mű gon­dol­ko­dói logi­ká­ját tér­ké­pez­ték fel. drMá­ri­ás­nál a művé­szet, a poli­ti­ka és a sze­mé­lyes tör­té­ne­tek szo­ro­san össze­tar­toz­nak — bár­me­lyik pont­ból indu­lunk, elke­rül­he­tet­le­nül a másik ket­tő­höz jutunk.

Már a beszél­ge­tés ele­jén kiraj­zo­ló­dott ez a három­szög. Elhang­zott egy mon­dat a fris­sen meg­je­lent könyv elő­sza­vá­ból, amely azon­nal meg­pen­dí­tet­te ben­nünk a kelet-euró­pai rezo­nan­ci­át:

„Sze­re­tem a dik­ta­tú­rát.”

Ez nem dicsé­ret­ként, hanem reto­ri­kai esz­köz­ként hatott. A dik­ta­tú­rá­ban való léte­zés beivó­dott­sá­gá­nak iro­ni­kus beis­me­ré­se volt, annak fel­is­me­ré­se, hogy ha elég hosszú ide­ig élünk egy rend­szer­ben, az nem­csak körül­vesz ben­nün­ket, hanem belül­ről is átír­ja a gesz­tu­sa­in­kat, nyel­vün­ket, ref­le­xe­in­ket.

PROGRAMAJÁNLÓ

drMá­ri­ás elmond­ta, aki dik­ta­tú­rá­ban nő fel, előbb-utóbb óha­tat­la­nul is meg­ta­nul­ja a hatal­mi műkö­dés logi­ká­ját. Nem azért, hogy gya­ko­rol­ja, hanem mert rára­gad. Így vált vilá­gos­sá, hogy a kötet nem pusz­tán művé­sze­ti összeg­zés, hanem önvizs­gá­lat is, a „muszá­jok” rend­sze­ré­ből kibon­ta­ko­zó sza­bad­ság­vágy tör­té­ne­te.

Gye­rek­kor: a fegye­lem és a sza­bad­ság ellen­té­te

A könyv első részét alko­tó önélet­raj­zi írá­sok sze­mé­lyes pers­pek­tí­vá­ból raj­zol­ják meg ezt a ket­tős­sé­get. drMá­ri­ás olyan csa­lá­di közeg­ben nőtt fel, ahol a fegye­lem és a sza­bad­ság­vágy lát­vá­nyos kont­raszt­ban jelent meg. Apja bel­gyó­gyász-főor­vos­ként a rend vilá­gát kép­vi­sel­te, any­ja komoly­ze­nei szer­kesz­tő­ként a bohém sza­bad­sá­got. A ket­tő között laví­ro­zó gye­rek­ben egy­szer­re ala­kult ki zár­kó­zott­ság és túl­csor­du­ló önki­fe­je­zé­si vágy.

A jugo­szláv szo­ci­a­liz­mus hét­köz­na­pi kény­sze­rei ‑a köte­le­ző ünne­pek, a Tito-kul­tusz, a ver­se­nyek, a bema­golt hős­élet­raj­zok- hamar meg­ha­tá­roz­ták, mit jelent a rend­szer logi­ká­já­hoz való alkal­maz­ko­dás. drMá­ri­ás ezt a kor­sza­kot úgy írja le, mint­ha „napon­ta egy kala­páccsal vág­ták vol­na fej­be”. A kép később is vissza­tér nála, a rend­szer üté­se­i­ből épült fel az ellen­ál­lás reto­ri­ká­ja és vizu­a­li­tá­sa.

Ber­lin: a fal, a teme­tő és a neve­tés

Külö­nö­sen erős hatást vál­tott ki a ber­li­ni fal­nál átélt élmé­nyek fel­idé­zé­se. A kelet­né­met rend­szer lég­kö­rét egy lát­szó­lag apró gesz­tus tet­te ért­he­tő­vé: a neve­tés. Ami drMá­ri­ás és báty­ja szá­má­ra ter­mé­sze­tes volt, a kupé­ban uta­zó kelet­né­me­tek sze­mé­ben gya­nús­sá vált.

A két neve­tő fiú, és az őket kerü­lő utas­tár­sak jele­ne­te pon­to­san mutat­ta, milyen az, ami­kor a hata­lom a pri­vát érzel­me­ket is ellen­őr­zé­se alá von­ja.

A fal mel­lett elha­lad­va szür­re­á­lis kép tárult a kalan­do­zó fiúk sze­me elé. Az épít­mény ugyan­is egy­szer­re jelen­tet­te a poli­ti­kai elnyo­más konk­rét terét és a kre­a­tív ellen­ál­lás fel­szí­nét: egy teme­tőt és a világ leg­na­gyobb fes­tő­vász­nát. A ket­tő együtt ala­kí­tot­ta azt a gon­dol­ko­dást, amely később a poli­ti­kai gro­teszk felé for­dí­tot­ta a művészt.

Zene, fes­té­szet, iro­da­lom: külön­bö­ző tem­pó­jú ellen­ál­lá­sok

drMá­ri­ás művé­szi indu­lá­sa az újvi­dé­ki alter­na­tív zenei szín­tér­hez köt­he­tő, ahol a punk, és free jazz alkot­ta kísér­le­ti zene nem pusz­tán stí­lus volt, hanem sza­bad­ság­for­ma. A zene szá­má­ra pil­la­nat­sze­rű, kol­lek­tív fel­sza­ba­du­lás.

A fes­té­sze­tet és az iro­dal­mat ezzel szem­ben magá­nyos mun­ká­nak tart­ja. A fes­té­szet intim, az iro­da­lom idő­igé­nyes folya­mat, amely­ben nem a fel­sza­ba­du­lás rit­mu­sa domi­nál, hanem a szer­kesz­tés és az újra­ren­de­zés las­sú logi­ká­ja.

A három médi­um még­is össze­tar­to­zik.

Az album máso­dik egy­sé­gé­ben sze­rep­lő tan­me­sék épp azt mutat­ják meg, hogyan lép dia­ló­gus­ba egy­más­sal a zenei ösz­tö­nös­ség és a fes­té­sze­ti ref­le­xió.

drMá­ri­ás: poli­ti­kai gro­teszk helye a pro­vo­ká­ció és a doku­men­tá­ció között

A 2007-től datált poli­ti­kai tár­gyú fest­mé­nyek mára a drMá­ri­ás-élet­mű leg­in­kább fel­is­mer­he­tő vonu­la­tát jelen­tik. A képe­ken köz­éle­ti sze­rep­lők keve­red­nek művé­szet­tör­té­ne­ti vagy pop­kul­tu­rá­lis terek­be. Ez egy­szer­re pro­vo­ká­ció és kri­ti­ka.

drMá­ri­ás szá­má­ra az elég jó kép nem lehet egyen­lő a tech­ni­kai bra­vúr­ral. Egy fla­mand keres­ke­dő port­ré­ja — bár­mi­lyen kifi­no­mult is — kevés­bé szó­lít­ja meg a mai nézőt, mint egy ismert köz­sze­rep­lő dra­ma­ti­zált ábrá­zo­lá­sa. A 2000-es évek­re jel­lem­ző kul­tu­rá­lis fel­hí­gu­lás­ra is rea­gál­va ala­kí­tot­ta ki ezt az alko­tói stra­té­gi­át.

A művek fogad­ta­tá­sa két­irá­nyú, hiszen műél­ve­ze­tet és fel­há­bo­ro­dást is kivált. Ez azon­ban nem cél, hanem tünet. drMá­ri­ás iga­zi szán­dé­ka a vizu­á­lis élmény fel­sza­ba­dí­tó hatá­sa. Külö­nö­sen fon­tos ez a tár­sa­da­lom jelen­le­gi pszi­chés álla­po­tá­ban.

Az alko­tó sze­rint ezek a képek — melyek­hez az album­ban továb­bi 40 tan­me­se kap­cso­ló­dik — hosszabb távon akár vizu­á­lis, játé­kos tör­té­ne­lem­könyv­ként is működ­het­nek, Örkény egy­per­ce­se­i­hez hason­ló­an. Nem a sze­rep­lők port­réi miatt, hanem a hatal­mi ref­le­xek leké­pe­zé­se okán.

Nyá­ri Krisz­ti­án utol­só kér­dé­sét, misze­rint „a hata­lom vagy a közöny a veszé­lye­sebb”, drMá­ri­ás nyit­va hagy­ta:

Hata­lom, vagy közöny? Ó! Orwell vagy Camus?! Nem tudom. Talán a közöny, a közöny az ret­te­ne­tes lehet. De hát a hata­lom nem ugyan­annyi­ra?

A jubi­le­u­mi album, mint összeg­ző rend­szer

A jubi­le­u­mi kötet — drMá­ri­ás 60. szü­le­tés­nap­ja és negy­ven­éves művé­sze­ti pályá­ja alkal­má­ból — egyet­len nagy lép­té­kű szer­ke­zet­be ren­de­zi ezt a sok­ré­te­gű tör­té­ne­tet.

60 önélet­raj­zi írás köve­ti a művé­szet kiala­ku­lá­sát tiné­dzser­kor­tól a jele­nig, pár­hu­zam­ba állít­va a sze­mé­lyes élmé­nye­ket a tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­tel.

40 fest­mény­hez írt tan­me­se művé­szet­tör­té­ne­ti dia­ló­gust hoz lét­re: Bosch, Csont­váry, War­hol, Bul­ga­kov, Kas­sák, Ham­vas és Csáth neve nem illuszt­rá­ció, hanem gon­dol­ko­dói vonat­koz­ta­tá­si pont.

40 új poli­ti­kai tan­me­se a jelen kri­ti­ká­ját adja: Marx, Kádár, Trump, Putyin, Ursu­la von der Leyen, Orbán Vik­tor, Magyar Péter, Soros és Rogán egy tágabb ref­le­xív rend­szer sze­rep­lői.

A művé­szet­tör­té­ne­ti beve­ze­tő, a jubi­le­u­mi élet­mű-kiál­lí­tás anya­gát összeg­ző lexi­kon­fe­je­zet, vala­mint a Tudó­sok zene­kar 17 régi szá­má­nak újra­ér­tel­me­zett CD-je mind ugyan­azt a célt szol­gál­ja: hogy a pálya külön­bö­ző médi­u­mai egyet­len értel­mez­he­tő struk­tú­rá­ban jelen­je­nek meg.

A kötet, ben­ne 250 kép­ző­mű­vé­sze­ti alko­tás­sal, 60 önélet­raj­zi tör­té­net­tel és 80 tan­me­sé­vel, nem lezá­rá­sa, hanem rend­sze­re­zé­se egy élet­mű­nek. Nem kínál fel­ol­dást a hata­lom és a közöny dilem­má­já­ra, de pon­tos képet ad arról a kon­tex­tus­ról, amely­ben a művé­szet ma működ­ni pró­bál. A Godot Inté­zet­ben zaj­lott beszél­ge­tés ezt a kon­tex­tust tet­te átél­he­tő­vé — nem vála­szo­kat adott, hanem kere­tet ahhoz, hogy a kér­dé­sek egy­ál­ta­lán fel­te­he­tők legye­nek.

Köszö­nöm a meg­hí­vást Lacz­ko­vich Bori­nak — még min­dig az ese­mény hatá­sa alatt vagyok.

Gyen­ge-Rusz Anett