A debreceni MODEM „Hanyas vagy?” című kiállítása már korábbról is ismerős volt számomra, több kapcsolódó eseményen részt vettem, mégis egészen más minőségben tértem vissza a finisszázsra. Ezúttal nem csupán nézőként, hanem érzékeny figyelemmel jelen lévő, érintett szülőként kapcsolódtam be a könnyen érthető tárlatvezetésbe, amelyet Dobos Károly gyógypedagógus-logopédus, az Autilogopédia.hu alapítója tartott. Gyenge-Rusz Anett beszámolója.
Karcsihoz korábbi ismeretség fűz, mindig bizalommal fordulhatok hozzá autista kislányomat érintő kérdésekben. Azok közé a szakemberek közé tartozik, akik nemcsak tudással, hanem mély emberi jelenléttel és elfogadással közelítenek a neurodiverzitással élők felé.
Ugyanezt a biztonságot és érthetőséget képviselte Karcsi, a múzeumi térben is.
A „Hanyas vagy?” című kiállítás generációk nézőpontjain keresztül vezet végig a kortárs művészet világán.
A háborút megélt veteránoktól a baby boomereken, az X és Y generáción át egészen a digitális nemzedékekig.
Különböző tekintetek, tapasztalatok és érzékenységek találkoznak itt. Olyan alkotók munkái között járunk, mint Birkás Ákos, feLugossy László, Gallai Judit Ágnes, valamint a digitális nyelven megszólaló művészek. Nem kronologikus felsorolás ez, sokkal inkább utazás az érzékelés univerzumában. Mit veszünk észre először egy arcból, egy tekintetből, egy korszakból? Mit jelent számunkra az idő, az emlékezet, a jövő?
Kiállítás a MODEM-ben
Dobos Károly és a MODEM munkatársai olyan környezetet alakítottak ki, amely az eltérő idegrendszeri működésű látogatók számára is könnyen befogadható. Ez nem egy terápiás céllal elkülönített világ, hanem olyan emberi közeg, ahol a kommunikáció nem szorítkozik a kimondott szavakra. Piktogramok, vizuális és szenzoros segédeszközök, csendes szoba és a választás szabadsága segíti az eligazodást.
Egy pillanatban, amikor éppen a zajok csökkentéséről, az ingerek tudatos kezeléséről és a biztonságos tér jelentőségéről esett szó, kicsúszott a kezemből a telefonom, és hangosan csattant a padlón. Zavarba jöttem, de senki nem szólt rám. Igaz: ha nem a tökéletesség az érték, hanem az elfogadás, akkor nincs mit szégyellni. Ahogyan annak az autista gyermeknek vagy felnőttnek sem, akiből egy ilyen helyzet meltdown-t vált ki.
Karcsi egyik mondata különösen bennem maradt: nem a beszéd a lényeg, hanem a nyelv.
Ugyanis kétféle nyelv létezik: az egyik a beszélt, amely egy kognitív kód, az agyunkban születik. Hatékony, gyors, komplex és sérülékeny, mint egy optikai szál. A másik a művészet, ami a legzordabb emberi és idegrendszeri körülmények közt sem sérül, ott is kapcsolatot teremt, ahol már más nem tud. A lélekben születik, mindenkiben, mindenkihez szól. Formája a jelenlét, tartalma a lélek. A művészet nyelve tehát univerzális és életkortól, diagnózistól független.
Csak az számít, hogy jelen legyünk az alkotások között, és ebben a jelenlétben, ha szeretnénk, másokkal is osztozhatunk.
Emberként és autista gyermeket nevelő édesanyaként különösen mélyen érintett mindez. Egy túlstimuláló világban élünk, ahol előbb-utóbb mindannyiunk idegrendszere elfárad, és egyre nagyobb szükségünk van olyan terekre, ahol nem kell folyamatosan alkalmazkodni, csak igényeink szerint, biztonságban, szabadon létezni. Az autizmusbarát múzeum célja pontosan ezen feltételek megteremtése. Így a művészet nyelve utat találhat bárkihez, legyen bármilyen egyedi színképe is a neurodivergencia spektrumán.
Köszönöm Dobos Károlynak és a MODEM-nek az élményt!