Az online tér tele van hősök­kel. Csak épp nem fehér lovon érkez­nek. A Face­book, You­Tu­be vagy Tik­Tok, de akár egy maga­zin kom­ment szek­ci­ó­já­ban olyan embe­rek szó­lal­nak meg, akik a való világ­ban való­szí­nű­leg még a szem­kon­tak­tust is kerül­nék, vagy épp ellen­ke­ző­leg. Udva­ri­a­san köszön­nek a bolt­ban, meg­fog­ják az ajtót mások előtt, és ked­ve­sen moso­lyog­nak a szom­széd­ra.

Aztán ami­kor leül­nek a kép­er­nyő elé, vala­mi átkap­csol.

A troll lehet bár­ki: tanár, apu­ka, iro­dis­ta, diák, nagy­ma­ma. A digi­tá­lis név­te­len­ség kien­ge­di a féket, és helyé­re lép a hir­te­len bátor­ság, amit a bil­len­tyű és az ano­ni­mi­tás ad. A kép­er­nyőn innen, hir­te­len min­den­ki­ből bíró, de mini­mum szak­ér­tő lesz. Főleg, ha ítél­kez­ni kell. Pago­nyi Adri­enn véle­mé­nye követ­ke­zik.

Nem szá­mít, hogy idős vagy fia­tal, uno­kák­kal pózo­ló nagy­ma­ma vagy nagy­pa­pa, fele­ség mel­lett büsz­kén feszí­tő férj, gye­re­két pro­fil­kép­nek beál­lí­tó csa­lád­anya, eset­leg kép- és név­te­len­ség homá­lyá­ba bur­ko­ló­zó alak. Ha meg­szó­lalsz, ha fel­vál­la­lod a véle­mé­nyed, ha egy pil­la­nat­ra kilépsz a lát­ha­tat­lan­ság­ból ott terem. A troll.

A kom­men­te­lő trol­lok: avagy a modern kor utcai kődo­bá­lói

Míg régen a piac­té­ren, par­kok­ban hor­dók­ról kia­bál­ták be a véle­mé­nyü­ket az embe­rek, ma az online világ lett az új tér. Csak éppen itt nincs arc, nin­cse­nek gesz­tu­sok, nem hal­la­ni a hang szí­nét, és nincs pil­la­nat, ami­kor a kimon­dott szó követ­kez­mé­nyé­vel szem­be­sül­nél. Csak a gyors düh marad. A lenyo­mott bil­len­tyűk for­má­já­ban. A trá­gár­ság, a sze­mé­lyes­ke­dés, a másik ember tes­ti vagy lel­ki bán­tá­sa sok­szor már nem is szo­kat­lan — hanem meg­szo­kott.

A közös­sé­gi médi­á­ban ez lett a nor­ma: a „meg­mon­dom, mert meg­te­he­tem” atti­tűd.

A tar­ta­lom­gyár­tó dilem­má­ja

Aki ma közön­ség előtt dol­go­zik – legyen az coach, műsor­ve­ze­tő, inf­lu­en­cer, tanár, művész –, annak a láj­kok mel­lé jár egy másik pakk is: a kom­men­te­lő trol­lok. És min­den új hoz­zá­szó­lás­nál jön a dilem­ma: Elvi­sel­jem? Tilt­sam? Töröl­jem? Vála­szol­jak? Vagy egy­sze­rű­en csak men­jek tovább?

Nincs jó meg­ol­dás.

Aki tilt, az „nem bír­ja a kri­ti­kát”.
Aki vála­szol, az „hisz­ti­zik”.
Aki hall­gat, az „meg­fu­ta­mo­dik”.
Aki nevet raj­ta, az „nem veszi komo­lyan”.

Bár­mit teszel, vala­ki sze­rint rosszul csi­ná­lod. Van sap­ka vagy nincs sap­ka…

A leg­ér­de­ke­sebb, hogy miköz­ben a trol­lok han­go­sak, a nor­má­lis, empa­ti­kus, gon­dol­ko­dó több­ség több­nyi­re csend­ben marad.
Ők azok, akik elol­vas­sák, meg­hall­gat­ják, bólo­gat­nak, talán elgon­dol­kod­nak, de nem kom­men­tel­nek. Nem akar­nak vitát, nem akar­nak har­cot. Csak érté­ket keres­nek egy zajos tér­ben.

Ezért tűnik úgy, hogy a világ tele van gyű­lö­let­tel. Miköz­ben való­já­ban csak az hal­lat­szik, aki ordít.

Ami­kor az is táma­dá­si felü­let, ami sze­mé­lyes

A Kibo­rí­tó pod­cast egyik házi­asszo­nya­ként tudom, miről beszé­lek.
A műsor­ban szex­ről, pár­kap­cso­la­tok­ról, femi­niz­mus­ról, tár­sa­dal­mi min­ták­ról beszé­lünk – szó­ki­mon­dó­an, de nem bán­tó­an. Sze­rin­tünk leg­alább­is nem bán­tó­an, néző­ink egy része nyil­ván mást gon­dol… Iga­zá­ból nem volt várat­lan, hogy meg­ér­kez­tek az ellen­vé­le­mé­nyek. Az viszont, hogy ez milyen for­má­ban tör­té­nik, az néha engem is meg­érint.

Van, aki egy­sze­rű­en csak nem ért egyet, és kul­tu­rál­tan leír­ja, miért. Ebből iga­zán tar­tal­mas beszél­ge­té­sek tud­nak kiala­kul­ni, ami viszi elő­re a sze­ke­ret.
Aztán van, aki sze­mé­lyes­ke­dik, ítél­ke­zik, vagy éppen a női­sé­günk­re, korunk­ra, sze­xu­á­lis éle­tünk­re vagy annak vélt hiá­nyá­ra, csa­lá­di álla­po­tunk­ra céloz.
És igen – ez néha fáj. Mert hiá­ba a rutin, hiá­ba a tuda­tos­ság, a gyo­mor­ban még­is ott a szo­rí­tás. A béka, amit meg­ta­nul­tunk lenyel­ni, néha kitá­maszt.
Két nagy leve­gő után aztán jön a fel­is­me­rés: ha ezek a témák ekko­ra indu­la­tot vál­ta­nak ki, akkor dol­gunk van velük.

Az online bán­tás nem csak a híres­sé­gek prob­lé­má­ja.
Ez ma a tükör, amit magunk elé tar­tunk.
Lát­le­let 2025-ről – arról, hogyan kom­mu­ni­ká­lunk, ami­kor azt hisszük, hogy sen­ki sem lát min­ket.

A kom­ment nem más, mint digi­tá­lis láb­nyom

Azt mond­ják, az inter­net nem felejt, és ez a trol­lok­ra is igaz. Min­den kom­ment, min­den „csak vic­cel­tem” jel­le­gű bán­tás ott marad a digi­tá­lis tér­ben. Ott lesz akkor is, ami­kor a szer­ző már régen másik pro­filt hasz­nál, vagy elfe­lej­ti, mit írt. De az, aki­nek oda­ír­ta a nyom­da­fes­té­ket nem tűrő véle­ményt, emlék­szik. A szó ‑még ha digi­tá­lis is- súlyos dolog.

Aki ma közös­sé­gi tér­ben alkot, véle­ményt for­mál, az nem­csak tar­tal­mat ad, hanem koc­ká­za­tot is vál­lal. Mert a bátor­ság ára a zaj. A lát­ha­tó­ság ára a táma­dás. És még­is, vala­hol min­den­ki tud­ja: hall­gat­ni sem lehet örök­ké. Mert ha min­dig csak a trol­lok beszél­nek, akkor az ő hang­juk lesz a leg­han­go­sabb.

Pago­nyi Adri­enn