A Bolon­dok nap­ja min­den évben ugyan­az­zal a fél­mo­sollyal érke­zik meg. Ápri­lis else­je egy­szer­re kínos és fel­sza­ba­dí­tó, egy­szer­re játék és tükör. Van ben­ne vala­mi kényel­met­len is, mert a bolond szó­hoz még min­dig tár­sul egy nagy adag íté­let. Köz­ben egy­re vilá­go­sabb, hogy sok­szor éppen az viszi elő­re a vilá­got, akit első­re nem érte­nek. Pago­nyi Adri­enn esz­me­fut­ta­tá­sa.

Egy ide­je figye­lem, hogy a „bolond” cím­ke milyen gyor­san kerül rá embe­rek­re. Nem kell hoz­zá több, mint egy szo­kat­lan dön­tés, egy más irány, egy várat­lan mon­dat. És már kész is a cím­ke. Ez a ref­lex isme­rős, még­is egy­re kevés­bé tűnik hasz­nos­nak.

Mió­ta is fúj bolond lyuk­ból bolond szél?

A Bolon­dok nap­ja ere­de­te nem egyet­len tör­té­net­ből áll össze, hanem sok­fé­le hagyo­mány talál­ko­zá­sá­ból. A leg­is­mer­tebb magya­rá­zat sze­rint a 16. szá­za­di Fran­cia­or­szág­ban, IX. Károly ide­jén az újév áthe­lye­zé­se után azok, akik ápri­lis ele­jén ünne­pel­tek, könnyen a tré­fák cél­pont­jai let­tek. Más értel­me­zé­sek a római Hilaria ünne­pé­hez kötik, ahol az álarc, a sze­rep­cse­re és a neve­tés a közös­sé­gi feszült­sé­gek oldá­sát szol­gál­ta. A közép­kor­ban pedig a bolon­dok ünne­pe adott teret annak, hogy a meg­szo­kott rend ide­ig­le­ne­sen fel­la­zul­jon.

A közös pont ezek­ben a tör­té­ne­tek­ben nem a tré­fa, hanem a sza­bá­lyok átme­ne­ti fel­füg­gesz­té­se. Az a tér, ahol nem kell pon­to­san annak len­ni, amit elvár­nak.

Az udva­ri bolond és a bátor­ság ára

A udva­ri bolon­dok sze­re­pe pon­to­san ezt a határ­hely­ze­tet mutat­ja meg. Az udva­ri bolond nem egy­sze­rű szó­ra­koz­ta­tó volt, hanem olyan figu­ra, aki kimond­hat­ta azt, amit más nem mert. Tri­boulet pél­dá­ul úgy kri­ti­zál­hat­ta I. Ferenc vagy XII. Lajos fran­cia kirá­lyo­kat, hogy köz­ben élet­ben maradt. Ez nem ügyes­ség kér­dé­se volt, hanem pozí­ci­óé.

A bolond a rend­szer része volt, még­is kívül állt raj­ta.

Will Som­mers — az utol­só hiva­ta­los szol­gá­lat­ban álló udva­ri bolond az angol ural­ko­dói udvar­ban — jelen­lé­te nem­csak szó­ra­koz­ta­tott, hanem képes volt olda­ni azt a kiszá­mít­ha­tat­lan, indu­lat­tal és poli­ti­kai feszült­sé­gek­kel telí­tett lég­kört, amely­ben egy rossz mon­dat­nak is súlya volt. A humor sok­szor ott műkö­dik a leg­job­ban, ahol a feszült­ség a leg­na­gyobb. Ez a sze­rep ma már rit­kán jele­nik meg ilyen tisz­tán, de a funk­ci­ó­ja nem tűnt el. Vala­ki­nek ma is ki kell mon­da­nia azt, ami kilóg a meg­szo­kott nar­ra­tí­vá­ból. Ez a vala­ki gyak­ran meg­kap­ja a „bolond” cím­két.

Humor és feszült­ség: miért van rá most külö­nö­sen szük­ség?

Tizen­egy nap­pal egy válasz­tás előtt a leve­gő sűrűb­bé válik. A mon­da­tok súlya meg­nő, a véle­mé­nyek éle­seb­bé vál­nak, és a min­den­na­pi beszél­ge­té­sek is könnyen ter­helt­té lesz­nek. Ilyen­kor a humor nem luxus, hanem szük­ség­sze­rű­ség.

A neve­tés nem old meg min­dent, de képes elmoz­dí­ta­ni a figyel­met. Segít abban, hogy az ember ne csak rea­gál­jon, hanem ref­lek­tál­jon is. A humor egy­faj­ta távol­sá­got teremt, amely­ben a dol­gok ará­nya vissza­áll­hat. Ez a faj­ta könnyed­ség lát­szó­lag fel­szí­nes­ség, miköz­ben egy olyan bel­ső rugal­mas­sá­got tesz lehe­tő­vé, ahol nem kell bele­ra­gad­junk a feszült­ség­be.

A bolon­do­zás ebben az érte­lem­ben nem mene­kü­lés, hanem tuda­tos válasz­tás.

Bolond­nak len­ni vagy nem len­ni? Ez itt a kér­dés.

Itt válik iga­zán érde­kes­sé a tör­té­net. Önfej­lesz­tés­sel fog­lal­ko­zó moda­li­tá­sok­ban gyak­ran elő­ke­rül egy egy­sze­rű, még­is nehéz kér­dés: haj­lan­dó vagy‑e az len­ni, aki való­já­ban vagy, még akkor is, ha ez mások szá­má­ra fur­csa?

A „bolond­nak néz­nek” élmény szin­te tör­vény­sze­rű követ­kez­mény, ami­kor vala­ki eltér a meg­szo­kott min­ták­tól. A leg­több ember nem azért marad a biz­ton­sá­gos kere­tek között, mert az annyi­ra jó, hanem mert az isme­rős. Ebben a tér­ben a bolond szó átér­tel­me­ző­dik. Vissza­jel­zé­sé válik minő­sí­tés helyett. Azt jel­zi, hogy vala­mi kilé­pett a meg­szo­kott meder­ből.

A kér­dés ilyen­kor nem az, hogy iga­zuk van‑e mások­nak. Az sem, hogy számít‑e ami­kor a falu népe a szá­já­ra vesz. A való­di kér­dés az, hogy haj­lan­dó vagy‑e nem vissza­lép­ni csak azért, mert vala­ki nem érti, amit csi­nálsz. Ez nem vak láza­dás, hanem tuda­tos válasz­tás.

Nem min­den bolond, ami más

A bolond szó­hoz sok­szor álta­lá­ban nega­tív jelen­tés tár­sul, pedig a más­ság gyak­ran az újí­tás for­rá­sa. Azok az embe­rek, akik nem illesz­ked­nek töké­le­te­sen a meg­szo­kott min­ták­hoz, gyak­ran éppen azért képe­sek új pers­pek­tí­vát hoz­ni, mert nem kötik őket a meg­szo­ká­sok.

A tör­té­ne­lem „bolond­jai” között ott van­nak azok is, aki­ket elő­ször kine­vet­tek, majd később meg­ér­tet­tek. Gali­leo Gali­lei a 17. szá­za­di Itá­li­á­ban kép­vi­sel­te a helio­cent­ri­kus világ­ké­pet, amely szem­be­ment a kor ural­ko­dó néze­te­i­vel. Niko­la Tes­la a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján az Egye­sült Álla­mok­ban dol­go­zott, és olyan ötle­te­ket hozott, ame­lyek sok­szor meg­ha­lad­ták a saját korá­nak tech­no­ló­gi­ai kere­te­it. És, hogy ne men­jünk ennyi­re messzi­re, Sem­mel­weiss Igná­cot sem tar­tot­ták tel­je­sen nor­má­lis­nak, ami­ért eskü­dött a kéz­mo­sás­ra.

Ezek a tör­té­ne­tek per­sze nem azt bizo­nyít­ják, hogy min­den bolond zse­ni. Azt mutat­ják meg, hogy a más­ság önma­gá­ban nem hiba, sok­kal inkább lehe­tő­ség.

Egy nap, ami­kor érde­mes más­képp néz­ni

Ápri­lis 1. tehát nem csak arról szól, hogy meg­tré­fál­juk egy­mást, hanem arról, hogy egy pil­la­nat­ra kilép­he­tünk a meg­fe­le­lés­ből. Nem kell nagy dol­gok­ra gon­dol­ni, lehet ez egy apró dön­tés, egy őszin­tébb mon­dat, egy kevés­bé kiszá­mí­tott reak­ció. Egy kis elmoz­du­lás.

A kér­dés végül egy­sze­rű marad, még ha nem is olyan könnyű rá vála­szol­ni.

Mi tör­tén­ne, ha nem pró­bál­nád meg min­den­áron elke­rül­ni, hogy bolond­nak néz­ze­nek?

Lehet, hogy éppen ott kez­dő­dik vala­mi.

Pago­nyi Adri­enn