Az anyanyelv világnapja jó ürügy arra, hogy ne csak használjuk a magyar nyelvet, hanem végre ránézzünk arra a közegre, amelyben gondolkodunk, emlékezünk, káromkodunk, panaszkodunk, ironizálunk, majd a legváratlanabb pillanatban meghatódunk egy jól eltalált mondattól. Az anyanyelv nem tantárgyként indul az életünkben, hanem élményként, puha vagy kemény hangokként, mesékként, félrehallott szólásokként, családi poénokként. Pagonyi Adrienn története következik.
Az UNESCO meghatározása és a nemzetközi szakirodalom szerint az a nyelv az anyanyelvünk, amelyet először sajátítunk el, és amely elsősorban érzelmi tapasztalatokhoz kötődik, nem pedig szabályokhoz és iskolapadhoz kapcsolódik.
A magyar nyelv ebben az értelemben inkább közeg, mint eszköz. Változik velünk, a generációkkal, reagál a politikára, a mémekre, a reklámokra, miközben magában hordozza évszázadok irodalmát, népdalait, káromkodásait és gyengéd beceneveit. A tudomány szépen elmagyarázza, hogy agglutináló nyelv, magánhangzó-harmóniával, szabad szórenddel, ragok koktéljával. (Kezeket fel, ha az agglutináló szóra rá kellett guglizni! Én is onnan tudom, hogy ez a „ragozó, toldalékoló” idegen szóval kifejezve.) A lényeg mégis az a plusz, amely állandóan kibújik a definíciók alól. Erről beszél többek között Müller Péter is, amikor a magyar nyelvet belső tájként emlegeti, ahol a szavak nemcsak információt szállítanak, hanem lelki állapotokat, sejtéseket, meg nem vallott félelmeket is.
Japán cseregyerek a nappalimban, azaz nyelviskola otthon
Nemrég volt egy fél év az életemben, amikor beköltözött hozzám a nyelvészet. Pontosabban egy japán cseregyerek, akit a Rotary diákcsere-program hivatalos irányelvei szerint fogadtam. A papírmunka, az iskolai beiratkozás gyorsan lezajlottak, az igazi kihívás az lett, hogy mi történik akkor, amikor reggel belép a konyhába, és én annyit mondok, hogy jó reggelt, este pedig azt kérdezem, milyen volt az iskola.
Udvarias, figyelmes srác volt, angolul egészen jó elboldogult, magyarul eleinte inkább csendben maradt, de úgy hallgatott, mint aki egy titkos sportág közvetítését nézi és próbálja megfejteni a szabályokat. Én pedig kétségbeesett próbáltam megmagyarázni azt, amit az anyatejjel szívtam magamba. Bár igazi nyelvtannáci vagyok néha, a miérteket már jótékony homály fedi.
Anyanyelv világnapja: ragozás, toldalékolás, mint kontakt sport
Itt lép be a képbe az a bizonyos agglutináló szerkezet, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia vastag kötetekben ír le, én viszont a nappalim közepén élőben mutattam be, akaratlanul. Miért mondjuk azt, hogy elmondhatatlan, majd azt, hogy elmondhatatlanul, hogyan kerül a végére még egy rag, és mikor lesz ebből az egészből mondat, amelyben már minden mindennel össze van ragasztva?
A tudomány ezt morfológiai gazdagságnak nevezi, én viszont úgy éreztem, mintha egy nyelvi edzőteremben élnék, ahol a szavak kiütéssel győznek.
Ő közben jegyzetelt, kérdezett, próbálta utánozni a hangzást, majd időnként lefagyott egy-egy ártatlan kérdőmondat előtt, amelyben háromféle idő, viszony és árnyalat bújt meg két és fél szóban.
Fülolaj, elkelkáposztásítottalanítottátok és egy kis önirónia
A hetek alatt rajtakaptam magam, hogy átalakul a beszédem. Lassabb lett, tisztább lett, kevesebb automatikus panel csúszott be. A mondatok hirtelen súlyt kaptak, mert tudtam, hogy ezekből tanulja meg, mit jelent az, hogy fáradt vagyok, viccelek, vagy hogy most jobb csendben maradni. Az oktatáskutatás szerint az ilyen helyzetek kifejezetten jót tesznek a nyelvi tudatosságnak, akár anyanyelvről, akár idegen nyelvről van szó. Nyelvtudatos lettem a saját konyhámban.
A legszebb magyar szavakról természetesen sorra előkerültek a klasszikusok.
Meséltem neki az urbánus legendáról, amely szerint Kosztolányi Dezső a fülolaj szót tartotta az egyik legszebb magyar szónak. A fülolaj puha, kicsit nevetséges, mégis jól esik kimondani. Láttam rajta, hogy egyszerre borzong és nevet, és ekkor vált világossá, mennyire személyes tér az, amit nyelvnek hívunk. Valakinek a szabadság a legszebb szó, másnak a szerelem és akad, akinek egy rég hallott fordulat az, amitől hirtelen otthon érzi magát.
A magyar pedig kifejezetten szeret történetet sűríteni a szavakba. Az elkelkáposztásítottalanítottátok típusú rémálmaink, amelyekről a nyelvészek lelkesen írnak példákat, egyszerre jelentenek nyelvtani akrobatikát és finom öniróniát. Amikor ezt a szót kimondtam neki, először meg volt győződve arról, hogy viccelek. Aztán arról, hogy biztos három külön szó. Végül, hogy a magyar olyan, mint egy extrém sport: veszélyes, de nagyon szórakoztató, ha az embernek van benne némi rutinja.
Anyanyelv, mint identitás
Az anyanyelv világnapja az UNESCO szerint figyelmeztetés. A hivatalos dokumentumok arról szólnak, hogy a világ több ezer nyelvének jelentős része veszélyben van. A nyelvvesztés nem csak kommunikációs probléma, hanem identitás- és esélyegyenlőségi kérdés is. Az anyanyelvhez való jog az oktatásban, a közéletben, a kultúrában alapjognak számít, mert az határozza meg, mennyire tud valaki részt venni a saját közössége életében.
A magyar helyzete ebből a szempontból kényelmetlenül kényelmes.
A statisztikák alapján nincs a legveszélyeztetettebb nyelvek között. Egyszerre nemzeti nyelv Magyarországon, kisebbségi nyelv a környező országokban és diaszpóranyelv a világ minden sarkában.
A Magyar Tudományos Akadémia nyelvészei évtizedek óta leírják, hogy a magyar nyelv története folyamatos kölcsönhatások sorozata, mégis stabil szerkezeti vázzal. Az uráli alapréteghez évszázadok alatt török, szláv, német, latin, majd angol hatások társultak. A jövevényszavak gazdagították a szókincset, de nem verték szét a rendszert. A ragok, jelek, képzők, a magánhangzó-harmónia, a szórendbeli szabadság továbbra is tartják a frontot, miközben békésen megférnek mellettük a meetingek, a multitasking, a swipe és a like.
Ez a rugalmasság az, amely hosszú távon esélyt ad arra, hogy a magyar ne csak túléljen, hanem jól is érezze magát a 21. században.
Nyelvünk képes alkalmazkodni, új szavakat fogad be, régi jelentéseket frissít, miközben nem adja fel a saját belső logikáját. Az Anyanyelv világnapja akkor, ettől válik igazán hitelessé.
Magyarul (se) a feedben – kommentek, korpuszok, közösség
Az Anyanyelv világnapja ebből a nézőpontból nemcsak tankönyvi ünnep, hanem jó alkalom arra is, hogy ránézzünk, mit csinálunk a magyar nyelvvel a digitális térben. A kutatások szerint azok a nyelvek maradnak tartósan élők, amelyek a hétköznapok mellett a neten is jelen vannak. Nemcsak posztokban és kommentekben, hanem fordítórendszerekben, beszédfelismerőkben, kereshető szövegkorpuszokban, oktatási platformokon.
A magyar nyelv ma már ott mozog ezekben a rendszerekben. Vannak rá szabványok, szótárak, nyelvtechnológiai fejlesztések, részben pont azért, mert kormányzati, akadémiai és uniós projektek pénzt, időt és figyelmet tesznek bele. A folyamat néha fájdalmas, mert szembesít azzal, hogyan írunk, rövidítünk, csúfítunk vagy épp találékonykodunk, de közben mutatja azt is, mennyire élő anyag a magyar.
A történet végén vissza a nappalimba.
A cseregyerekem júniusra biztos nem fog folyékonyan magyarul beszélni. Én sem lennék képes ennyi idő alatt japánul vitatkozni, panaszkodni és árnyaltan viccelni. Az anyanyelv világnapja mégsem arról szól, hogy ki milyen szinte teljesít, hanem arról, hogy ez a találkozás láthatóvá teszi a saját nyelvünk súlyát, mélységét és furcsa szépségét.
A magyar nyelv attól marad élő, hogy időről időre elcsodálkozunk rajta, megpróbáljuk elmagyarázni valakinek, aki nem érti, közben rájövünk, mi sem értjük teljesen, mégis ebben érezzük magunkat a leginkább otthon.
