A „politikai hazugságok kora” sokak számára nem retorikai túlzás, hanem keserű hétköznapi tapasztalat. Ha a politikai hazugságok fogalmát úgy értjük, mint a hatalomtechnikai célból ismételt, bizonyítható valótlanságok és félrevezető narratívák rendszerét, akkor az elmúlt években Európában és Magyarországon is bőséggel láttunk példákat.

A kérdés az, hogy átléptünk-e egy ponton, ahol a normalizált hazugság már nem kivétel, hanem alapszabály; ahol a közélet logikája ahelyett, hogy a valóságra, tényekre és vitára épülne inkább érzelmi mozgósításra, ellenségkijelölésre és a „mi vs. ők” kényelmes sémáira támaszkodik. A nemzetközi adatok és friss jelentések minimum arra figyelmeztetnek:

a válság valós, aminek ára van.

Az egyik leglátványosabb tünet a dezinformáció iparszerű térnyerése a propaganda által. A klímatémától a háborús propagandáig szervezett hálózatok terjesztenek félrevezető tartalmakat, gyakran állami vagy államközeli szereplők támogatásával, botokkal és „grassrootsnak” álcázott kampányokkal.

Ezek célja ritkán az, hogy valakit meggyőzzenek az igazságról; inkább az, hogy elbizonytalanítsanak, fárasszanak, és végül cinikus apátiába kergetve csökkentsék a demokratikus részvételt. Ez nem elmélet: németországi példán láthattuk, hogyan igyekeztek külső szereplők az Ukrajna melletti támogatást aláásni érzelmi manipulációval.

A politikai térképen közben átrendeződés zajlik. A populista, szélsőjobboldali pártok, különböző hangsúlyokkal ugyan, de egyszerre építenek a félelemre és a kiábrándultságra. A jelenség ma már nem perem: Európa legnagyobb gazdaságaiban mért erősödés jelzi, hogy a „rendszerellenes” retorika képes vezető helyet kivívni a közvélemény-kutatásokban. Az infláció, a bevándorlás körüli feszültségek és a növekedési gondok mind táptalajt adnak annak a narratívának, amely a bonyolult társadalmi-gazdasági folyamatokat egyszerű bűnbakkeresésre cseréli.

Ebben a kommunikációs közegben a tényszerű vitának egyre szűkebb tere marad.

Magyarországon a korrupció és a jogállamiság kérdései különösen összefonódtak a politikai kommunikációval. A Transparency International 2024-es jelentése szerint hazánk harmadik éve az EU legkorruptabb tagállama. A kutatók rámutatnak: a formális reformok nem törték meg a rendszerszintű visszaélések gyakorlatát. Ezzel párhuzamosan természetesen vannak viták a módszertanról, amiben kormányközeli intézetek kritizálják a CPI-t.

Azonban, még ha fenntartásokkal is kezeljük a mutatókat, a trend iránya így is riasztó.

Ennek a közege nem pusztán erkölcsi kérdés. A kkv-k mint a „kismember” képviseletében, a mindennapi vállalkozó érzékenyen reagálnak a kiszámíthatatlanságra: költségemelkedés, adminisztratív teher, célzott szektorális adók és a jogalkotás hullámzása együttesen rontja a beruházási kedvet. Az IMF friss zárónyilatkozata is arra figyelmeztetett 2025 júniusában, hogy a bejelentett politikák önmagukban nem elegendőek a költségvetési célok tartásához – ami újabb megszorítások vagy adóemelések kockázatát veti fel. Az idei tavaszi adócsomagban több elem tartóssá válik (például egyes extraprofit-adók), miközben 2025-től új uniós kisvállalkozói áfa-szabályok is életbe léptek.

Ez a mix sok kkv-nak nem könnyítést, hanem több bizonytalanságot jelent.

A „nem szent már semmi” érzete akkor is megalapozott, ha végiggondoljuk, mi történt a média, az oktatás, a család és a hit terepén. A 2025-ös uniós Rule of Law Report országfejezete a magyar sajtószabadságot, az állami hirdetések torzító hatását és egyes, a független sajtót érintő jogszabályok kockázatait emeli ki. Idén augusztus 8-án életbe lépett az Európai Médiatörvény (EMFA) is, amely -elméletben- egységesebb védelmet ad az újságíróknak és szigorúbb keretek közé tereli az állami reklámköltést. De maguk a szakmai szervezetek is jelzik:

önmagában egy uniós szabály nem oldja meg a tagállami végrehajtási és politikai akarat hiányát. 

A vallás és család politikai eszközzé tétele sem magyar sajátosság – a nemzetközi felmérések szerint világszerte eltérő mértékben, de erősödik a vallási nacionalizmus és a „kulturális identitás” köré szervezett politizálás. Ez a diskurzus képes a közösség védelmét ígérni, miközben gyakran a pluralizmust és a személyes szabadságokat szűkíti. Az európai intézményekben végzett kutatások is mutatják: a vallás egyszerre válik vitatárggyá és mobilizációs eszközzé – a kérdés az, hol húzzuk meg a határt a meggyőződés és a politikai haszonszerzés között. 

Mik tartozhatnak a pofátlan a pofátlan politikai hazugságok közé?

Ohh. Felsorolni is napestig tartana. A politika mindig élt a túlzással, a csúsztatással. A pofátlan politikai hazugságok azonban más minőségben vannak jelen: olyan kommunikáció, amelynek nem célja a valóság leírása, sőt gyakran kifejezetten szembemegy a bizonyítékokkal, majd ezt a szembemenést teszi erénnyé. Egyfajta a „mi kimondjuk az igazságot, amit a liberális/kozmopolita/Brüsszel-féle elit elhallgat” felkiáltással.

A modern dezinformációs ökoszisztéma, mint a közösségi platformok ösztönzői, algoritmusok, politikai influencerhálózatok részeként ezt az attitűdöt jutalmazza: az érzelmi intenzitást és megoszthatóságot preferálja a pontossággal szemben. A jelenség nem pártfüggő, de az erőforrások és a médiatúlsúly döntik el, ki profitál belőle. A Guardian friss anyaga – klímamozgásban, de általánosíthatóan világít rá:

a célzott félretájékoztatás célja nem az, hogy egy egységes alternatív valóságot építsen, hanem az, hogy széttörje a közös valóságérzékelést.

A jogállamiság ára: intézmények nélkül nincs bizalom

A bizalom a demokrácia üzemanyaga főként intézményekből táplálkozik: független bíróságok, szabad sajtó, átlátható közpénzfelhasználás. A 2025-ös Rule of Law Report magyar fejezete, kapcsolva a sajtószabadság ügyéhez, több konkrét kockázatra figyelmeztet. A kérdés nem filozófiai:

ahol gyenge az intézményi kontroll, ott a közpénz-összefonódások, a közbeszerzések torzulásai és a politikai lojalitás jutalmazása válnak normává.

A Transparency adatai itt sem ízlésvitát rögzítenek, hanem több év trendjét. A kormányzati ellenérvek, a CPI módszertani kritikája mind fontosak, de amíg az érdemi, tételes cáfolat és a betekinthetőség nem erősödik, a bizalom nem fog visszaépülni.

„Kismember” és kkv: ki viseli a bizonytalanság költségét?

A vállalkozó számára a legdrágább adó a kiszámíthatatlanság. Az IMF figyelmeztetése, miszerint a jelenlegi intézkedések nem elegendőek a hiánycélhoz, azt jelenti: benne vagyunk abban a zónában, ahol bármikor jöhet új teher.

A tavaszi adócsomag több különadót tartósít; a kisvállalkozói áfa-szabály EU-szintű változásai pedig új adminisztrációt, új megfelelési kényszereket hoznak. A nagy szereplőknek erre külön csapata van; a kis cégnek ez gyakran a tulajdonos ideje, pénze és alváshiánya.

A „vállalkozókat hülyének nézik” érzés nem (csak) indulat: a szabályozási hullámzás tényleges erőforrást von el az értékteremtéstől.

Média és propaganda: az EMFA csak az első lépés

Az Európai Médiatörvény (EMFA) augusztusi hatálybalépése mérföldkő: többek között az állami hirdetések elosztására, a közmédia függetlenségére és az újságírók forrásainak védelmére ad közös európai keretet. A szakmai szervezetek ugyanakkor már most jelzik: a végrehajtás minőségén múlik minden.

Ha a szabályt kreatív megfeleléssel ki lehet üresíteni, a strukturális torzulások változatlanok maradnak. Magyarország esetében ez különösen érzékeny kérdés,

Hiszen a közpénzes kommunikáció, mint a „tájékoztatás” és a politikai kampány közti határ átmosása a médiapiac egyik legnagyobb torzítója.

Pofátlan politikai hazugság vagy normális a vallás család politikai keretezése

Sokan érzik úgy, hogy „már nem szent az Isten és a család” – nem a hit, hanem annak politikai keretezése vált zavaróvá. A nemzetközi adatok mutatják: ahol a vallási identitást a „valódi nemzet” belépőjeként definiálják, ott nő a kirekesztés és csökken a pluralizmus tere.

A politikai kommunikáció a „családvédelmet” gyakran moralizáló keretbe helyezi, amelyben a kritika a közösség elleni támadásnak minősül. Így a vallás és a család nem oltalmat kap, hanem eszközzé válik. Mindeközben a hétköznapi hívők és családok valós problémái, mint az óvoda, iskola minősége, egészségügyi hozzáférés, lakhatás egyaránt a háttérbe szorulnak.

Dezinformáció: nem „véleménykülönbség”, hanem biztonsági kérdés

Az uniós és tagállami jelentések egyre nyíltabban írnak a külföldről irányított információs műveletekről. A kevert módszerek, mint a botfarmok, hamis kezdeményezések, „civil” álcák célja az, hogy társadalmi törésvonalakba éket verjenek. A német eset (a háború és a gyermekek képeivel manipuláló kampány) nem elszigetelt példa, hanem sajnos trend. Ezzel szemben az EU DisinfoLab, az EEAS és civil szervezetek monitorozzák a hálózatokat, és felhívják a figyelmet a platformok felelősségére.

A magyar közélet sem immunis: a polarizált médiatér és a közpénzes kommunikáció kombinációja fogékony talajt jelent minden, szakmailag gyenge, de érzelmileg ütős narratívának.

Mindebben bizony nyomós szerepe van a politikai hazugságok terjesztésének, amit persze csak véleménynek és tájékoztatásnak neveznek.

„Már nincs visszaút a politikai hazugságok sűrűjéből”? – Vannak ellenirányú folyamatok

A helyzet súlyosságának elismerése mellett fontos látni az ellenirányú jeleket is. Az EMFA hatálybalépése, a Rule of Law Report-ok nyilvános vitája, a civil és szakmai watchdog-ok erősödése mind megtartó erő. A sajtó, beleértve a helyi, regionális vagy tematikus műhelyeket képes jó gyakorlatokat mutatni.

A társadalmi immunrendszer nem egyik napról a másikra épül vissza, de minden transzparencia-növelő lépés lenne a közbeszerzési adatok megnyitása, állami reklámköltés tételes közzététele, iskolai médiatudatosság. Mindez csökkenthetné a politikai hazugságok hozamát.

Ha a hazugság olcsó, akkor terjed, azonban ha drága, és kockázatos a lebukás, akkor visszaszorul.

Mit tehet a magyar kisember?

A kisember csak akkor kisember, ha hagyja, hogy elnyomja egy hatalom, amit ő maga választott és bedől a politikai hazugságok tengerének. Számos lehetőség van, amiket ilyenkor nagy hatásfokkal lehet alkalmazni a főcímek átlapozása helyett, ilyen például:

• az információs higiénia: kövesd több, egymástól független forrásból a híreket; ellenőrizd a képek, grafikák eredetét. A dezinformáció elleni szervezetek mint az EU DisinfoLab rendszeresen közölnek gyakorlati útmutatókat. 
• a költségvetési realitások figyelése: az IMF és a könyvelői szakmát képviselő tanácsadók jelzései alapján kalkulálj forgatókönyvekkel (adó-, járulék-, energiaköltség). Ne egyetlen szcenárióra építs.
• a szabályozási változások proaktív kezelése: nézd át a 2025-ös adócsomag számodra releváns pontjait (extraprofit-elemek, kedvezmények), és a 2025-től érvényes kisvállalkozói áfa-szabályokat. Ha külföldi ügyfeleid vannak, különösen fontos az uniós megfelelés. 
• a közösségi szerepvállalás: a helyi kamarák, szakmai szövetségek és szülői közösségek képesek nyomást gyakorolni az iskolai minőség, a helyi szolgáltatások és a közpénz-átláthatóság ügyében.
• a médiatudatosság az iskolában: ahol az állami tananyag késik, ott civil programok és tanári közösségek tölthetik ki a rést.

A gyerekeknek nem „politikai lecke” kell, hanem eszköztár a kéretlen manipuláció felismeréséhez.

A „kismember” narratívája és a valós strukturális gondok

A populista kommunikáció kedvenc hívószava a „kisember védelme”. Ez akkor válik pofátlan politikai hazugságok tengerévé, amikor a szavak mögött a politika valójában a szabályozási bizonytalanságot növeli, az erőforrásokat a lojalitás csatornái felé irányítja, és a piaci versenyt közbeszerzési kivételekkel szűkíti. Ugyanígy a kkv-k igazi védelme három dolog jelentené: (1) stabil, előre bejelentett adó- és járulékrendszer; (2) kiszámítható pályázati és finanszírozási környezet; (3) jogállami garanciák, amelyek a „kiválasztottak” helyett a teljes piacnak kedveznek.

Ha ez nincs, a „kismembert kizsákmányolják” állítás sajnos közelebb van a tényhez, mint a retorikához.

Oktatás: a jövő elleni bűn, ha ma spórolunk a minőségen

Az oktatás politikai eszközzé tétele különösen káros, mert a hatása hosszú távú. A médiatudatosság, a forráskritika és a kritikai gondolkodás fejlesztése ma nem extra, hanem túlélési készség. Azok az országok, ahol ez fejlett, ellenállóbbak a dezinformációval szemben. Ahol a tanterv politikai viták homokozója, ott a gyerekek a vesztesei a felnőttek játszmáinak. Ezt a kört csak úgy lehet megtörni, ha az oktatást kiveszik a napi hatalmi pingpongból, és visszaadják szakmai közösségeknek. Valós teljesítménymérésekkel, nyílt adatokkal, tantestületi autonómiával.

Vallás: meggyőződés vagy mobilizációs fedőnév?

A vallás politikai instrumentalizálása nemcsak a hívőket sérti, hanem a vallás társadalmi tekintélyét is rombolja. Ha a hit beszéde állandóan politikai kódok közé szorul, elveszíti azt az erejét, amely a lelkiismeret szabadságából fakad. A nemzetközi kutatások alapján a vallási identitás és a politikai mobilizáció összefonódása Európában is valóság. A tét az, hogy a politika vállalja-e az egyházak autonómiájának tiszteletét, és az egyházak vállalják-e a politikai instrumentalizálás visszautasítását.

Európai kontextus: populizmus, infláció, bevándorlás

A közérzet-romlás európai összefüggései valósak: elhúzódó infláció, lassú növekedés, migrációs nyomás, geopolitikai bizonytalanság. Ezek mind felerősítik a „rendet” és „védekezést” ígérő pártok hangját. De éppen ezért fontos a tényalapú, nemzeti szinten mérhető politikai teljesítmény:

ahol az egészségügy összeomlik, az oktatás lemarad, a közpénzek elfolynak, ott hiába a „rend” retorikája. A rend minősége az intézmények működésében mérhető és nem plakátokon.

A politikai hazugságok elleni oltás: valós átláthatóság, elszámoltathatóság, média

Minden rendszer annyira reziliens, amennyi ellenőrzés van benne. A közadatok gépileg olvasható, valós idejű közzététele; a közbeszerzések teljes átláthatósága; a pártpénzek és a kampányköltések tételes kontrollja; az állami reklámok piaci torzításának minimálisra csökkentése. Ezek mind bizonyítottan hatékony eszközök a korrupció és a dezinformációs környezet mérséklésére. Az EMFA és az uniós jogállamisági jelentések újabb érveket adnak a kezünkbe, de

a változás végső soron nem Brüsszelben dől el: helyben, az önkormányzatokban, a bíróságokon, a szerkesztőségekben. 

Politikai hazugságok: a „visszaút” három lépése

Talán mindez még visszafordítható, hogy egy szebb, könnyedebb és minden téren elviselhetőbb és méltóbb jövőben éljünk. Ehhez talán nem is kell olyan sok minden, csupán három egyszerű lépést kell beiktatni és bizony mind a háromhoz a változás mellé kell állnunk:

1. szokássá tenni az ellenőrzést: linkek, források, primer dokumentumok – a közös valóság akkor áll össze, ha ugyanazokra a számokra nézünk.
2. megfizethetővé tenni az igazságot: a független újságírásnak erőforrás kell. Ahol a piac kicsi, ott közösségi finanszírozás, uniós és filantróp támogatások tarthatják életben; az EMFA adta védőháló itt csak kiindulópont.
3. depolarizáló intézmények: oktatás, helyi média, közösségi terek – ahol az emberek nem ellenségként, hanem közös problémák megoldóiként találkoznak.

Talán három lépésre nincs is szükség, csupán őszinte összefogásra.

A szavak ára

A „pofátlan hazugság” nem trágárság, hanem pontos leírás, amikor a hatalom szándékosan és következmények nélkül szervezi a valótlanságot. Az ára mérhető: csökkenő bizalom, dráguló finanszírozás, gyengülő növekedés, rossz beruházási klíma. Magyarországon ez a számla a kkv-knál landol a munkaerőben, kockázatban, elmaradt fejlesztésekben. A „visszaút” még nincs lezárva, de nem is magától nyílik: a szabályok minőségén, az intézmények függetlenségén és a közösségi bátorságon múlik.