Ami­kor a hata­lom vágyat vall: mit enged­het meg magá­nak egy minisz­ter­el­nök?

Mit enged­het meg magá­nak egy ország veze­tő­je? Első hal­lás­ra egy­sze­rű kér­dés­nek tűnik, hiszen ő is ember. Lehet vic­ces, lehet zavar­ban, és nyil­ván ugyan­úgy van­nak vágyai, mint bár­ki más­nak. Még­is van­nak hely­ze­tek, ami­kor már nem csak önma­gát kép­vi­se­li, hanem azt a tiszt­sé­get is, ame­lyet betölt. Pago­nyi Adri­enn véle­mé­nye.

A napok­ban egy auszt­rál poli­ti­kai bot­rány irá­nyí­tot­ta a figyel­met a poli­ti­ku­sok nemen kívü­li­sé­gé­re. Antho­ny Alba­ne­se, az auszt­rál minisz­ter­el­nök egy pod­cast ven­dé­ge­ként vett részt egy játék­ban, amely­nek lénye­ge, hogy három ismert ember közül kell válasz­ta­ni: kivel feküd­ne le, kit ven­ne el, és kivel ran­diz­na. Alba­ne­se ele­in­te kitért a válasz elől – friss házas, mond­ta –, aztán ami­kor a műsor­ve­ze­tő nem hagy­ta annyi­ban, kibök­te: Kylie Mino­gue. Majd ami­kor rákér­dez­tek, hogy akkor mind­há­rom kate­gó­ri­á­ban őt választaná‑e, annyit mon­dott: „Mind­egyik­ben.” Az álta­lá­nos fel­há­bo­ro­dást köve­tő­en a minisz­ter­el­nök végül nyil­vá­no­san bocsá­na­tot kért.

A tör­té­net első pil­lan­tás­ra jelen­ték­te­len­nek tűn­het. Van a világ­ban ennél sok­kal komo­lyabb baj is. Még­is, ez az eset túl­mu­tat Kylie Mino­gue-on. Arról szól, mit jelent való­já­ban egy köz­jo­gi mél­tó­ság, és hol ér véget az „én is csak egy ember vagyok” sza­bad­sá­ga.

Gon­do­lat­kí­sér­let­ként kép­zel­jük el, hogy a magyar minisz­ter­el­nök vagy vala­me­lyik minisz­ter ugyan­ezt a játé­kot játssza egy pod­castban. Mond­juk Magyar Péter egy ismert magyar nőre azt mond­ja, hogy lefe­küd­ne vele. Való­szí­nű­leg len­né­nek, akik sze­rint ez csak embe­ri, csak vicc, eset­leg bók. Mások viszont pon­to­san azt érez­nék, amit az auszt­rál köz­vé­le­mény, hogy bizo­nyos mon­da­tok egy­sze­rű­en nem ugyan­azt jelen­tik, ha egy ország veze­tő­je mond­ja ki őket. Éppen ez a tör­té­net lénye­ge.

A köz­vet­len­ség nem ugyan­az, mint a közön­sé­ges­ség

A poli­ti­ka ma egy­re inkább a szó­ra­koz­ta­tó­ipar logi­ká­ja sze­rint műkö­dik. Pod­ca­s­tok, Tik­Tok-vide­ók, mémek, a köz­vet­len­ség szin­te poli­ti­kai érték­ké vált. A válasz­tók sze­re­tik azt érez­ni, hogy a veze­tő­jük ugyan­olyan ember, mint ők. Csak­hogy van egy pont, ahol a köz­vet­len­ség átcsú­szik sze­rep­té­vesz­tés­be, és ez a pont füg­get­le­nül attól léte­zik, hogy Can­ber­rá­ról vagy Buda­pest­ről beszé­lünk.

Sokan erre azzal jön­nek, hogy ez bele­fér, sőt for­dít­va sem len­ne baj. Vajon így van?

Ha egy női poli­ti­kus mon­da­ná ugyan­ezt egy ismert fér­fi­ról, ugyan­így fel­há­bo­rod­nánk? Talán nem annyi­ra. De nem azért, mert a nők­nek sza­ba­dabb kezet kel­le­ne adni, hanem mert a tár­sa­dal­mi hely­zet egy­sze­rű­en nem szim­met­ri­kus. A nőket évszá­za­do­kon át első­sor­ban a tes­tük alap­ján ítél­ték meg, a fér­fi­a­kat inkább a tel­je­sít­mé­nyük vit­te be a tör­té­ne­lem­köny­vek­be. Ez a min­tá­zat ma is velünk él. Ezért van egé­szen más súlya annak, ami­kor egy veze­tő nyil­vá­no­san, még ha játék­ból is, sze­xu­á­lis vágy tár­gyá­vá tesz egy nőt.

Nem azért, mert az adott nő ettől töré­ke­nyebb len­ne, hanem mert a mon­dat nem­csak róla szól.

A hata­lom önkor­lá­to­zás­sal jár

A veze­tők min­den mon­da­tuk­kal nor­má­kat is köz­ve­tí­te­nek, akár akar­ják, akár nem. Nem­csak tör­vé­nye­ket alkot­nak, hanem azt is meg­mu­tat­ják, mi fér bele, mi szá­mít elfo­gad­ha­tó­nak, mit lehet elin­téz­ni egy neve­tés­sel. Éppen ezért tanul­sá­gos, hogy Alba­ne­se végül nem kez­dett magya­ráz­kod­ni. Nem beszélt fél­re­ér­tett sza­vak­ról, nem rela­ti­vi­zál­ta a tör­tén­te­ket. Egy­sze­rű­en bocsá­na­tot kért.

Ez talán a tör­té­net leg­fon­to­sabb momen­tu­ma. A bocsá­nat­ké­rés ugyan­is azt isme­ri el, hogy bizo­nyos sze­re­pek­hez önkor­lá­to­zás is jár. Ma haj­la­mo­sak vagyunk ezt gyen­ge­ség­nek néz­ni, mint­ha az len­ne a hite­les veze­tő, aki min­dig kimond­ja, amit gon­dol. Csak­hogy a demok­rá­cia nem erre épül, hanem arra, hogy akik hatal­mat kap­nak vagy hata­lom­ra pályáz­nak, tud­ja­nak ural­kod­ni önma­gu­kon is.

A köz­jo­gi mél­tó­ság lehet vic­ces, ember­kö­ze­li, spon­tán, de ha egy orszá­got kép­vi­sel, azt nem felejt­he­ti el egy stú­di­ó­ban sem. A kér­dés vég­ső soron nem az, mit gon­dolt Antho­ny Alba­ne­se Kylie Mino­gue-ról, vagy, hogy egy magyar poli­ti­kus mit mon­da­na ugyan­eb­ben a hely­zet­ben, hanem az, felismerte‑e, hogy van­nak mon­da­tok, ame­lye­ket ott­hon a nap­pa­li­ban meg­en­ged­het magá­nak, de nem a nyil­vá­nos­ság előtt.

Az írás apro­pó­ját Antho­ny Alba­ne­se auszt­rál minisz­ter­el­nök pod­castban tett kije­len­té­se és az azt köve­tő nyil­vá­nos bocsá­nat­ké­ré­se adta, amely­ről első­ként az auszt­rál köz­szol­gá­la­ti média, az ABC News szá­molt be.

Pago­nyi Adri­enn