Elő­ző cik­künk­ben a víz­hi­ány és az aszály orszá­gos prob­lé­má­já­val fog­lal­koz­tunk. A sta­tisz­ti­kák mögött azon­ban embe­rek és csa­lá­di gaz­da­sá­gok áll­nak, akik nap mint nap szem­be­sül­nek a vál­to­zó klí­ma követ­kez­mé­nye­i­vel. Pló­sz Tíme­á­val, egy ibrá­nyi csa­lá­di ker­té­szet veze­tő­jé­vel beszél­get­tünk arról, hogyan ala­kult át a ker­tész­ke­dés az elmúlt évek­ben. Erdős Rená­ta írá­sa.

E.R.: Mió­ta fog­lal­koz­tok ker­té­szet­tel, és mek­ko­ra terü­le­ten gaz­dál­kod­tok?

P.T.: Kis csa­lá­di ker­té­sze­tet veze­tünk Ibrány­ban a fér­jem­mel és a gyer­me­ke­ink­kel. Körül­be­lül 10.000 négy­zet­mé­te­ren gaz­dál­ko­dunk, ebből 1200 négy­zet­mé­ter fóli­ás terü­let, a töb­bi sza­bad­föld. Virág- és zöld­ség­ter­mesz­tés­sel fog­lal­ko­zunk, amo­lyan régi, ház­tá­ji módon, ahogy annak ide­jén a nagy­szü­le­ink tet­ték.

E.R.: Mit jelent szá­mod­ra ez a mun­ka?

P.T.: Szá­mom­ra ez nem egy­sze­rű­en meg­él­he­tés. Hiszem, hogy a hely­ben meg­ter­melt, való­di, lehe­tő­leg vegy­szer­men­tes élel­mi­szer az egész­ség egyik alap­ja. Az embe­rek egy­re inkább érzik a különb­sé­get, és egy­re nagyobb az igény arra, hogy tud­ják, hon­nan szár­ma­zik az étel, ami az asz­ta­luk­ra kerül.

E.R.: Mennyit vál­to­zott az idő­já­rás azóta, hogy gaz­dál­kod­tok?

P.T.: Nagyon sokat. Emlék­szem, gye­rek­ko­rom­ban a nagy­szü­le­im­nél nem volt napi prog­ram a locso­lás. Volt har­mat, volt ter­mé­sze­tes ned­ves­ség, a föld meg­tar­tot­ta a vizet. Ma sok­szor reg­gel sincs har­mat. Tel­jes lég­kö­ri aszály van, a leve­gő is szá­raz, a talaj is szá­raz. Öntö­zés nél­kül ma már szin­te lehe­tet­len biz­ton­sá­go­san ter­mel­ni.

E.R.: Mi jelen­ti ma a leg­na­gyobb kihí­vást?

P.T.: A kiszá­mít­ha­tat­lan­ság. Nem egy­sze­rű­en arról van szó, hogy keve­sebb az eső. Van­nak idő­sza­kok, ami­kor hete­kig vagy akár hóna­po­kig sem­mi nem esik, aztán egy­szer­re érke­zik nagy mennyi­sé­gű csa­pa­dék. A kiszá­radt talaj ezt már nem tud­ja meg­fe­le­lő­en hasz­no­sí­ta­ni. Köz­ben a nyá­ri hőmér­sék­let gyak­ran 35–40 fok köze­lé­ben van, az UV-sugár­zás rend­kí­vül erős, a növé­nyek szó sze­rint per­zse­lőd­nek.

E.R.: Az aszály mel­lett más szél­ső­sé­gek­kel is meg kell küz­de­ne­tek?

P.T.: Igen. Sok­szor az aszály­ról beszé­lünk, de a hir­te­len érke­ző viha­rok leg­alább akko­ra veszélyt jelen­te­nek. Tavaly júni­us­ban olyan jég­kár ért ben­nün­ket, hogy gya­kor­la­ti­lag min­den fóli­ánk meg­sé­rült. Egyet­len vihar alatt hóna­pok mun­ká­ja ment tönk­re. Nem­csak a fólia sza­kadt szét, hanem a ben­ne lévő növé­nyek is káro­sod­tak vagy tel­je­sen meg­sem­mi­sül­tek.

E.R.: Kap­ta­tok segít­sé­get a károk után?

P.T.: Őszin­tén szól­va nem iga­zán. Egy kis csa­lá­di gaz­da­ság­nál egy ilyen vesz­te­ség a fenn­ma­ra­dást is veszé­lyez­tet­he­ti. Sok­szor azt érez­zük, hogy magunk­ra marad­tunk ezek­kel a prob­lé­mák­kal. Az alkal­maz­ko­dás költ­sé­ge­it nekünk kell kigaz­dál­kod­nunk, miköz­ben a bizony­ta­lan­ság egy­re nagyobb.

E.R.: Milyen hatás­sal van mind­ez a ter­mesz­tés­re?

P.T.: A talaj gyor­sab­ban kiszá­rad, ezért folya­ma­to­san nő az öntö­zé­si igény. Az öntö­zés ma már nem plusz lehe­tő­ség, hanem alap­fel­té­tel. Ha nincs víz, nincs ter­més. Egyes növé­nyek­nél külö­nö­sen lát­vá­nyos a vál­to­zás. A kri­zan­tém pél­dá­ul régen sok­kal szebb minő­ség­ben fej­lő­dött. Ma az ext­rém hőség, az erős UV-sugár­zás és a szá­raz­ság miatt sok­kal több oda­fi­gye­lést, árnyé­ko­lást és vizet igé­nyel.

E.R.: Mit tud ten­ni egy kis­gaz­da­ság az alkal­maz­ko­dás érde­ké­ben?

P.T.: Pró­bál­ko­zunk min­den lehet­sé­ges mód­szer­rel. Töb­bet öntö­zünk, figyel­jük a veté­si idő­ket, növény­tár­sí­tá­so­kat alkal­ma­zunk, igyek­szünk véde­ni a talajt és meg­tar­ta­ni a ned­ves­sé­get. De ezek mind több­let­mun­kát és több­let­költ­sé­get jelen­te­nek. Egy­re nehe­zebb és egy­re bizony­ta­la­nabb a hely­zet.

E.R.: Sze­rin­ted mennyi­re lát­ják ezt az embe­rek?

P.T.: Meg­le­pő­en keve­sen. Nap mint nap talál­ko­zom vásár­lók­kal, és sokan szin­te döb­ben­ten hall­gat­ják, ami­kor ezek­ről a prob­lé­mák­ról beszé­lek. Főleg a város­ban élők nem érzé­ke­lik, milyen nehéz­zé vált ma a ter­me­lés. Pedig ez nem­csak a gaz­dák ügye. Ez mind­annyi­unk ügye, mert az élel­mi­szer-ter­me­lés­ről, a vidék­ről és vég­ső soron a jövőnk­ről szól.

E.R.: Mi ad erőt a foly­ta­tás­hoz?

P.T.: Az, hogy látom: szük­ség van arra, amit csi­ná­lunk. Az embe­rek érté­ke­lik a helyi, tisz­tes­sé­ge­sen meg­ter­melt árut. Hiszek abban, hogy ezek­nek a kis csa­lá­di gaz­da­sá­gok­nak van jövő­jük. De ahhoz, hogy ez így marad­jon, sok­kal töb­bet kell beszél­nünk arról, mi tör­té­nik körü­löt­tünk, és arról is, hogyan tudunk alkal­maz­kod­ni a vál­to­zá­sok­hoz.

E.R.: Mit üzensz azok­nak, akik nem vidé­ken élnek?

P.T.: Aki nem él vidé­ken, talán nem tud­ja, milyen érzés nap mint nap az eget figyel­ni és az esőt vár­ni. Hogy mennyi­re kiszol­gál­ta­tott tud len­ni az ember a ter­mé­szet­nek. De ami­kor a föld­ből vala­mi egész­sé­ges, szép és való­di kerül az embe­rek asz­ta­lá­ra, akkor az min­den fáradt­sá­got meg­ér.

Erdős Rená­ta