Rész­let Gyen­ge-Rusz Anett készü­lő novel­lás­kö­te­té­ből: egy sír­ásó láto­má­sai

Az iga­zán nagy gon­dok akkor kez­dőd­tek, ami­kor a jobb sze­me alatt elkez­dett nőni az a vala­mi. Elő­ször pat­ta­nás­nak néz­te, de sem­mi­lyen házi prak­ti­ka hatá­sá­ra nem múlt el, sőt egy­re nagyobb lett. Ami­kor meg­nyílt a köze­pe, her­pesz­re vagy fer­tő­zés­re gya­na­ko­dott. Aztán egy reg­gel arra ébredt, hogy két­fé­le­kép­pen lát­ja a vilá­got. Rész­let Gyen­ge-Rusz Anett készü­lő novel­lás­kö­te­té­ből.

Ala­jos nem volt jól.

Ezt min­den­ki lát­ta raj­ta a falu­ban, de nem kér­dez­tek sem­mit. Tud­ták az okot: Ala­jos­ból elkez­dett Luj­za len­ni. Gusz­ti bácsi vál­tig állí­tot­ta, hogy a kis­lány­nak, aho­gyan a tran­zí­ció kez­de­te óta szó­lí­tot­ták, a név zavar­ta meg a fejét. Nem a hor­mo­nok, meg a sok gyógy­szer, amit mos­ta­ná­ban szed­nie kell. Teri­ke néni ettől füg­get­le­nül aggó­dott a gye­rek egész­sé­gé­ért, de haj­lott rá, hogy iga­zat adjon Gusz­ti bácsi­nak.

Ala­jos édes­any­ja a szü­lés után pár nap­pal meg­halt.

Édes­ap­ja, aki sűrűn nézett a pohár fene­ké­re, míg végül elvit­te a máj­da­ga­nat, sosem sze­ret­te a gye­re­ket, őt okol­ta az any­ja halá­la miatt. Ala­jost, szü­lei halá­la után a teme­tő gond­no­kai, Teri­ke néni és Gusz­ti bácsi nevel­ték. A két öreg saját­juk­ként tekin­tett rá, és a falu­be­li­ek is elfo­gad­ták a fur­csa­sá­ga­it, kez­det­ben saj­ná­lat­ból, majd való­di sze­re­tet­ből.

Kamasz­ko­rá­ban már ter­mé­sze­tes­nek vet­ték, hogy arcát saját készí­té­sű sze­rek­kel ápol­ja.

Vasár­na­pon­ként kamil­la­for­rá­zat­tal gőzöl­te, majd köröm­vi­rág­ból és zsír­ból főzött krém­mel kene­get­te, hogy a bőre puha és vilá­gos marad­jon a leg­ége­tőbb nyá­ri nap­sü­tés­ben is. A kezé­re ugyan­ilyen gon­dot for­dí­tott. Nem sze­ret­te, ha az ásás­tól bőr­ke­mé­nye­dés nőtt raj­ta, ezért min­den este cit­rom levé­vel töröl­get­te át. Heten­te egy­szer vas­ta­gon beken­te a kéz­fe­jét krém­mel, ráhúz­ta a vas­tag edény­fo­gó kesz­tyűt, és abban aludt. Min­den prak­ti­kát Teri­ke néni­től lesett el.

Sokan mon­do­gat­ták, hogy olyan, mint­ha a lel­ke mélyén lány len­ne.

És most Ala­jos nya­kig ben­ne volt a tran­zí­ci­ó­ban. Elnyer­te a pszi­cho­ló­gus és a pszi­chi­á­ter enge­dé­lyét, elmond­ta, hogy tel­je­sen át akar ala­kul­ni. Min­den­ki komo­lyan vet­te, mert ő olyan volt, akit komo­lyan lehet ven­ni. Tizen­négy éve­sen segí­tett be elő­ször teme­té­sen, azután már min­den hét­vé­gén dol­go­zott. Ami­kor Gusz­ti bácsi­nak az orvos azt taná­csol­ta, hagy­jon fel az ásás­sal, ha még sze­ret­ne néhány évig a saját lábán jár­ni.

Az akkor tizen­nyolc éves Ala­jos hiva­ta­lo­san is a falu sír­ásó­ja lett.

Sírt ásott, teme­tett, segí­tet­te a falu­be­li­e­ket, de a hor­mon­ke­ze­lés óta meg­vál­toz­tak a szo­ká­sai. Sűrűb­ben borot­vál­ko­zott, fes­tet­te magát, napon­ta lak­koz­ta a kör­me­it. A hang­ja is más lett, lágyabb, véko­nyabb, szál­kás izmai pedig női­e­sebb vona­lat öltöt­tek. Teri­ke néni sze­rint egy­re job­ban hason­lí­tott az édes­any­já­ra.

Az iga­zán nagy gon­dok akkor kez­dőd­tek, ami­kor a jobb sze­me alatt elkez­dett nőni az a vala­mi. Elő­ször pat­ta­nás­nak néz­te, de sem­mi­lyen házi prak­ti­ka hatá­sá­ra nem múlt el, sőt egy­re nagyobb lett. Ami­kor meg­nyílt a köze­pe, her­pesz­re vagy fer­tő­zés­re gya­na­ko­dott.

Aztán egy reg­gel arra ébredt, hogy két­fé­le­kép­pen lát­ja a vilá­got.

A sze­me­i­vel úgy, mint eddig, a vala­mi­vel pedig, ami addig­ra har­ma­dik szem­mé ala­kult, egé­szen más­képp. Sőt, az új sze­mé­vel olyan dol­go­kat is látott, ami­ket koráb­ban nem. Ha elha­ladt a régi házuk előtt, csak egy elha­nya­golt, romos épü­let tárult elé. A vala­mi viszont fris­sen fes­tett kerí­tést és ren­de­zett udvart muta­tott neki. Ala­jost szó­ra­koz­tat­ta ez a játék, de aztán fárasz­tó­vá vált szá­má­ra, míg végül tel­je­sen elron­tot­ta a nap­ja­it. A vala­mi ugyan­is egy ter­hes asszonyt is lát­ta­tott vele, aki­nek fino­man göm­bö­lyö­dő hasát egy fér­fi simo­gat­ta, lát­ha­tó­an nagy sze­re­tet­tel. A fér­fi beszélt is a nő hasá­hoz, nem lehe­tett hal­la­ni, hogy mit, de Ala­jos egy szót még­is leol­va­sott a szá­já­ról: Luj­zi­kám.

Las­san elha­nya­gol­ta a falu­be­li­e­ket, nem beszélt más­sal, csak Teri­ke néni­vel és Gusz­ti bácsi­val. A dohány­zás­ra is rászo­kott. A mun­ká­ját ugyan elvé­gez­te, de a teme­té­sek ide­jé­re szem­ta­paszt ragasz­tott a vala­mi­re, ami­től per­sze nem lett jobb ked­ve, de min­den­ki elké­ped­ve nézett rá, mert a gyógy­szer­tár­ban csak mese­fi­gu­rá­sat lehe­tett kap­ni. Ő ezt olyan meg­ro­vó pil­lan­tá­sok­kal jutal­maz­ta, hogy sen­ki nem mer­te meg­szó­lí­ta­ni.

A vala­mi egy­re kínoz­ta őt. Éjsza­kán­ként rosszul aludt, sok­szor csak for­go­ló­dott. Teri­ke néni­vel és Gusz­ti bácsi­val azért szűk­sza­vú­an meg­osz­tot­ta a láto­má­sa­it, akik gond­ter­hel­ten néz­tek össze a sza­vai hal­la­tán. Azt állí­tot­ta, hogy a vala­mi­vel a múlt­ba tud néz­ni. Ismer­ve a han­gu­lat­in­ga­do­zá­sa­it, nem mer­tek taná­csol­ni sem­mit, de Gusz­ti bácsi azért csak kimond­ta, amit gon­dolt: a kis­lány láto­gas­sa meg vég­re a szü­lei sír­ját.

Ala­jos elen­ged­te a füle mel­lett a taná­csot, de mivel Gusz­ti bácsi egy­re csak ezzel jött, kény­te­len volt letor­kol­ni őt a kép­te­len ötle­tért. Gusz­ti bácsi azután nem beszélt erről töb­bet, ráhagy­ta, mond­ván, okos gye­rek az, majd meg­fő a saját levé­ben. Hát főtt is abban a bizo­nyos lében! Egy­re töb­bet gon­dolt a szü­le­i­re, ami­től egy­re dühö­seb­bé vált. Most már min­den­nap hasz­nál­ta a tapaszt, de csak annyit ért el, hogy velük álmo­dott, velük kelt, az elal­vás előt­ti utol­só pil­la­nat­ban is őket idéz­te meg.

Egy reg­gel nem bír­ta tovább.

Gusz­ti bácsi éppen a kávé­ját itta a gond­no­ki lak veran­dá­ján. A kis­ház a teme­tő utca felő­li sar­ká­ban helyez­ke­dett el, így a tor­nác­ról egye­nes rálá­tás nyílt a sírok­ra. Ahogy meg­lát­ta Ala­jost a fej­fák között lép­del­ni, a kávét is fél­re­nyel­te siet­té­ben, hogy szól­jon Teri­ké­nek, megy a kis­lány, hát­ra a sír­hoz.

A sír a teme­tő leg­vé­gé­ben volt, Ala­jos zak­la­tot­tan állt meg fölöt­te. Mon­da­ni akart vala­mit, vala­mi csú­nyát, de nem hagy­ta el hang a tor­kát. Nem volt jobb ötle­te, lehúz­ta a vala­mi­ről a tapaszt és a föld­re dob­ta. Így olvas­ta, három szem­mel az apja és az any­ja nevét, az Ala­jost meg a Luj­zát, és igye­ke­zett fel­idéz­ni a hoz­zá tar­to­zó embe­re­ket. Leku­po­ro­dott a sír­kő mel­lé, érdes felü­le­té­hez nyom­ta a hom­lo­kát. Pró­bált meg­nyu­god­ni. Ült csend­ben, míg­nem lecsu­kód­tak a sze­mei.

Órák­kal később ébredt. Nagyot nyúj­tó­zott, érez­te, hogy vala­mi meg­vál­to­zott. Fel­tá­pász­ko­dott, elin­dult a ház felé. Gusz­ti bácsi és Teri­ke néni ott vár­tak rá. Ahogy köze­le­dett hoz­zá­juk, mind­két sze­me csil­lo­gott.

Gyen­ge-Rusz Anett