A kore­ai jazz tör­té­ne­te tel­je­sen más képet fest Kore­á­ról, mint a K‑pop

Ha ma vala­ki Dél-Kore­át emlí­ti, a leg­töb­bünk­nek ugyan­azok a képek jut­nak eszé­be. K‑pop együt­te­sek, Oscar-díjas fil­mek, rekor­do­kat dön­tő soro­za­tok, bőr­ápo­lá­si tren­dek vagy a világ élvo­na­lá­ba tar­to­zó tech­no­ló­gi­ai vál­la­la­tok. A kore­ai kul­tú­ra az elmúlt évek­ben glo­bá­lis jelen­ség­gé vált. Arról azon­ban jóval keve­seb­bet beszé­lünk, hogy ugyan­ez az ország egy csen­de­sebb, kevés­bé lát­vá­nyos, még­is rend­kí­vül gaz­dag zenei vilá­got is épí­tett magá­nak. A buda­pes­ti Kore­ai Kul­tu­rá­lis Köz­pont júli­us ele­ji jazz­prog­ram­jai és a hoz­zá­juk kap­cso­ló­dó kiál­lí­tás ezt az arcát mutat­ták meg. Nem­csak a kon­cer­te­ken keresz­tül, hanem azok­nak a művé­szek­nek a gon­do­la­ta­in át is, akik ezt a kul­tú­rát nap mint nap for­mál­ják. Pago­nyi Adri­enn készí­tett inter­jút a velük.

A kul­tu­rá­lis min­ták sze­re­pe

Ami­kor a zon­go­ra­mű­vész Cho Yoon­se­ung­gel leül­tem beszél­get­ni, az első kér­dé­sem egy­sze­rű volt: mitől más a kore­ai jazz? Arra szá­mí­tot­tam, hogy stí­lu­sok­ról, tech­ni­ká­ról vagy a hagyo­má­nyos kore­ai zene hatá­sá­ról fog beszél­ni. Ehe­lyett szin­te azon­nal a kore­ai tár­sa­da­lom­ról kez­dett mesél­ni.

– Úgy gon­do­lom, a kore­ai jazz egyik meg­ha­tá­ro­zó sajá­tos­sá­ga azok­ban a kul­tu­rá­lis min­ták­ban kere­sen­dő, ame­lyek mélyen beágya­zód­tak a kore­ai tár­sa­da­lom­ba. Ilyen az új irány­za­tok­ra való rend­kí­vü­li érzé­keny­ség, a gyors tanu­lás képes­sé­ge és az a tem­pó, amellyel a kore­ai jazzé­let fej­lő­dött. Sok tekin­tet­ben a kore­ai jazz fej­lő­dé­se pár­hu­za­mos volt a kore­ai gaz­da­ság növe­ke­dé­sé­vel.

A válasz első fele akár gaz­da­sá­gi vagy tár­sa­dal­mi elem­zés is lehet­ne. Aztán egy­szer csak elő­ke­rül egy szó, ame­lyet nem is pró­bál lefor­dí­ta­ni.

Van egy kore­ai foga­lom: heung. Ez egy­szer­re jelent spon­tán örö­möt, érzel­mi ener­gi­át, közös len­dü­le­tet és kife­je­ző erőt. A kore­ai zené­szek gyor­san befo­gad­ják a világ zenei újdon­sá­ga­it, de köz­ben ezt a sajá­tos ener­gi­át is maguk­kal hoz­zák. Sze­rin­tem ebben a tekin­tet­ben a világ bár­mely kul­tú­rá­já­val fel­ve­szik a ver­senyt.

Beszél­ge­tés köz­ben fel­tű­nik, hogy újra és újra az ösz­tö­nös­ség­hez tér vissza, ahe­lyett, hogy tech­ni­ká­ról beszél­ne.

– A kore­ai jazz mélyén ott van egy régeb­bi kul­tu­rá­lis örök­ség is. Olyan egyen­súly, amely elfo­gad­ja a sza­bály­ta­lan­sá­got, az aszim­met­ri­át és azo­kat a kap­cso­la­to­kat, ame­lye­ket nem lehet pusz­tán szá­mí­tá­sok­kal vagy mate­ma­ti­kai pon­tos­ság­gal meg­ma­gya­ráz­ni. Ez nagyon közel áll ahhoz a szem­lé­let­hez, amely a töké­let­len­ség szép­sé­gét kere­si.

Hogy ezt érzék­le­te­seb­bé tegye, a zené­ről hir­te­len a min­den­na­pi élet­re vált.

- Gon­dol­junk csak a hagyo­má­nyos han­bok­ra. Régen sok kore­ai édes­anya nem pon­tos mére­tek alap­ján készí­tet­te el, hanem tapasz­ta­lat­ból, intu­í­ci­ó­ból és arány­ér­zék­ből. Vagy az Ido teás­csé­szék­re, ame­lye­ket a mes­te­rek nem elő­re elké­szí­tett ter­vek sze­rint for­mál­tak meg, hanem a pil­la­nat érzé­keny­sé­gé­re hagyat­koz­va. A kore­ai jazz­mu­zsi­ku­sok is hason­ló rugal­mas­ság­gal rea­gál­nak a zené­re.

A jazz, mint gon­dol­ko­dás­mód

Ahogy hall­ga­tom, egy­re vilá­go­sab­bá válik, hogy szá­má­ra a jazz nem első­sor­ban műfaj. Inkább gon­dol­ko­dás­mód.

Ezt meg­erő­sí­ti akkor is, ami­kor arról kér­de­zem, mitől lesz vala­ki­ből iga­zán jó jazz­mu­zsi­kus.

Nem hiszem, hogy egyet­len tulaj­don­ság meg­ha­tá­roz­hat­ná ezt. A tech­ni­kai tudás, a sza­bad­ság vagy a kre­a­ti­vi­tás fon­tos, de nem ezek jelen­tik a lénye­get. Szá­mom­ra a leg­fon­to­sabb az ember jel­le­me és az egész éle­ten át tar­tó fej­lő­dés irán­ti elkö­te­le­zett­sé­ge. Gyak­ran úgy fogal­ma­zok, hogy a jazz egy spi­ri­tu­á­lis gya­kor­ló éle­te. Ami­kor az ember élet­ta­pasz­ta­la­ta, zenei tapasz­ta­la­ta, kíván­csi­sá­ga és embe­ri érett­sé­ge össze­ér, akkor a tech­ni­ka már ter­mé­sze­tes követ­kez­ménnyé válik.

A beszél­ge­tés végén már nem tudom meg­ke­rül­ni azt a kér­dést, amely való­szí­nű­leg min­den euró­pai fejé­ben fel­me­rül.

– Ha a világ Kore­á­ról első­sor­ban a K‑pop miatt beszél, akkor vajon jut‑e hely a jazz­nek?

Cho Yoon­se­ung egy pil­la­na­tig sem állít­ja szem­be a ket­tőt.

– Ha a K‑pop a kore­ai popu­lá­ris kul­tú­ra glo­bá­lis arca, akkor a kore­ai jazz az ország kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­sá­nak egy másik fon­tos dimen­zi­ó­ját mutat­ja meg. Meg­je­le­nik ben­ne az intel­lek­tu­á­lis kíván­csi­ság, a művé­szi mély­ség és a világ felé való nyi­tott­ság. Ebben az érte­lem­ben a kore­ai jazz nem egy­sze­rű­en egy zenei műfaj, hanem a kor­társ kore­ai művé­szet élő kife­je­ző­dé­se.

„Három évre men­tem Párizs­ba. Har­minc év lett belő­le.”

Youn Sun Nah ma a nem­zet­kö­zi jazz­vi­lág egyik leg­is­mer­tebb kore­ai elő­adó­ja. Könnyű azt gon­dol­ni, hogy min­dig is erre a pályá­ra készült, ő azon­ban rög­tön az ele­jén kijó­za­nít.

– Ezen sokat gon­dol­kod­tam. Vajon jó dön­tést hoz­tam, vagy rosszat? Az ember ezt sosem tud­ja biz­to­san. Csak dön­té­se­ket hoz.

Ami­kor a jazz felé for­dult, szin­te sem­mit nem tudott róla.

– Nem ismer­tem a jazzt. Egy zenész bará­to­mat kér­dez­tem meg, mit tanul­hat­nék. Azt mond­ta, klasszi­kus éne­ket már késő elkez­de­ni, pró­bál­jam ki a jazzt. Vissza­kér­dez­tem: „Mi az a jazz?” Erre azt felel­te: „Ez az ere­de­ti popu­lá­ris zene. Ha ezt meg­ta­nu­lod, bár­mit el tudsz majd éne­kel­ni.” Ennyit tud­tam róla.

A követ­ke­ző dön­té­se szin­tén ösz­tö­nös volt.

Nagyon sze­ret­tem a fran­cia san­zo­no­kat, és hal­lot­tam, hogy Párizs­ban műkö­dik az egyik leg­ré­geb­bi jaz­zis­ko­la. Ezért men­tem Fran­cia­or­szág­ba. Úgy ter­vez­tem, három évig mara­dok. Azt hit­tem, ennyi idő alatt meg lehet tanul­ni a jazzt. Aztán rájöt­tem, hogy ehhez egy élet is kevés. A három évből har­minc lett.

Nem úgy beszél a kar­ri­er­jé­ről, mint egy gon­do­san meg­ter­ve­zett útról. Sok­kal inkább úgy, mint egy sor egy­más­ra épü­lő kíván­csi­ság­ról.

A beszél­ge­tés köz­ben szó­ba kerül vala­mi egé­szen más is. A több­ség ma a K‑beautyn keresz­tül talál­ko­zik Kore­á­val, ezért meg­kér­de­zem, milyen érzés volt Párizs­ba érkez­ni egy olyan ország­ból, ahol a kül­ső meg­je­le­nés­nek külö­nö­sen nagy jelen­tő­sé­ge van.

– Ami­kor meg­ér­kez­tem Euró­pá­ba, az volt az érzé­sem, hogy az embe­rek nem iga­zán törőd­nek azzal, hogyan kel­le­ne kinéz­ni­ük. Párizs­ban a világ min­den tájá­ról érke­zett embe­re­ket lát­tam. Olyan ruhá­kat visel­tek, ami­lye­ne­ket koráb­ban soha nem lát­tam. Akkor értet­tem meg elő­ször, hogy egy­sze­rű­en lehetsz önma­gad. Szá­mom­ra ez iga­zi szem­fel­nyi­tó élmény volt.

Ezután vissza­ka­nya­ro­dunk a zené­hez.

Fel­ve­tem neki, hogy a világ ma már isme­ri a K‑popot, a kore­ai fil­me­ket és soro­za­to­kat. Vajon ez segí­tet­te a kore­ai jazzt is?

– A kore­ai jazz tör­té­ne­te nagyon rövid, külö­nö­sen, ha Fran­cia­or­szág­hoz hason­lít­juk. Még min­dig nagyon fia­tal. Kevés ember hall­gat jazzt, kevés helyen lehet élő­ben ját­sza­ni. Ugyan­ak­kor sok min­den vál­to­zik. A You­Tu­be-nak köszön­he­tő­en a fia­tal zené­szek ma már bár­mi­kor meg­néz­he­tik Keith Jar­rett kon­cert­je­it vagy a leg­na­gyobb jazz­mu­zsi­ku­so­kat. Ami­kor én elkezd­tem, szin­te egye­dü­li kore­a­i­ként tanul­tam kül­föl­dön. Ma már ez egé­szen más­képp van.

Azt mond­ja, a jazz talán min­dig kisebb­sé­gi műfaj marad, de nem is ez ben­ne a leg­fon­to­sabb.

A jazz vará­zsa az, hogy soha nem öreg­szik meg. És bár­ki­vel tudsz együtt ját­sza­ni. Akkor is, ha nem beszé­li­tek egy­más nyel­vét. Elég, ha elkezd­tek egy ismert stan­dar­det, és a bra­zil, a kore­ai vagy a fran­cia zenész ugyan­azt a nyel­vet fog­ja beszél­ni. Ez ben­ne a gyö­nyö­rű.

Kul­tú­rák talál­ko­zá­sa

Miköz­ben Cho Yoon­se­ung a kore­ai kul­tú­ra felől köze­lí­tett a jazz­hez, Youn Sun Nah éppen az ellen­ke­ző irány­ból indul. Nála a jazz az a közös nyelv, ame­lyen keresz­tül külön­bö­ző kul­tú­rák talál­koz­hat­nak.

Ami­kor azt kérem tőle, mond­jon vala­mit azok­nak, akik még csak most ismer­ked­nek ezzel a műfaj­jal, nem leme­ze­ket vagy elő­adó­kat kezd fel­so­rol­ni. Egy egé­szen hét­köz­na­pi pél­dát hoz.

Azt sze­ret­ném, ha az uno­ka­öcsé­im a világ min­den éte­lét meg­kós­tol­nák. Ne csak kim­csit egye­nek. Kós­tol­ja­nak piz­zát, tész­tát vagy akár gulyást is. A zené­vel is ugyan­ez a hely­zet. Nem sze­ret­ném, ha csak K‑popot hall­gat­ná­nak. Fedez­ze­nek fel minél több­fé­le zenét. A jazz csak az egyik közü­lük. Ha nem tet­szik, sem­mi baj. De az élmény, hogy kipró­bál­tad, akár az egész éle­te­det is meg­vál­toz­tat­hat­ja.

A zene mögött min­dig ott van az ember

A Kore­ai Kul­tu­rá­lis Köz­pont egy kiál­lí­tás­nak is ott­hont ad. A fala­kon jazz­mu­zsi­ku­sok. Nin­cse­nek hatás­va­dász pil­la­na­tok, nincs lát­vá­nyos szín­pa­di teat­ra­li­tás. Sok­kal inkább tekin­te­tek, moz­du­la­tok, csen­dek.

A képek készí­tő­je, Nah Seung-yull több mint húsz éve fény­ké­pe­zi a kore­ai jaz­zé­le­tet. Ami­kor arról kér­de­zem, mikor érez­te elő­ször, hogy ezt a vilá­got mások­nak is meg sze­ret­né mutat­ni, nem egy híres kon­cer­tet vagy nagy talál­ko­zást említ.

– Több mint húsz éve tör­tént, ami­kor fel­ad­tam azt az álmo­mat, hogy zenész legyek, és fotog­rá­fus­ként kezd­tem dol­goz­ni. Elő­ször néz­tem a művé­sze­ket a kere­sőn keresz­tül, nem a szín­pad­ról. Aztán, ami­kor elő­ször fotóz­tam a Jara­sum Jazz Fesz­ti­vált, úgy érez­tem, ezt az élményt sze­ret­ném mások­kal is meg­osz­ta­ni. A világ min­den tájá­ról érke­ző zené­szek új néző­pon­tot nyi­tot­tak szá­mom­ra.

Fotós­ként egé­szen más szem­mel figye­li ugyan­azo­kat az embe­re­ket, aki­ket a közön­ség.

Meg­kér­de­zem tőle, képes‑e egy fény­kép olyas­mit meg­mu­tat­ni, amit egy kon­cert vagy akár egy videó sem.

A zene az idő­ben bon­ta­ko­zik ki, a fény­kép viszont egyet­len pil­la­na­tot őriz meg ebből a folya­mat­ból. Egy videó végig­ve­ze­ti a nézőt egy elő­adá­son, egy fotó viszont teret hagy a kép­ze­let­nek. Sze­rin­tem éppen ez a leg­na­gyobb ere­je.

Ami­kor arról kér­de­zem, melyik képe áll hoz­zá a leg­kö­ze­lebb, ismét nem a ref­lek­tor­fény­ről kezd beszél­ni.

– A leg­meg­ha­tóbb pil­la­na­to­kat szin­te min­dig a szín­fa­lak mögött éltem át. Ott már nem elő­adó­kat látok, hanem embe­re­ket, akik a zenén keresz­tül mesél­nek maguk­ról. Sok­szor ezek a csen­des pil­la­na­tok mélyeb­bek, mint maga az elő­adás.

Talán ezért sem lep meg a vála­sza arra a kér­dé­sem­re, hogy fotós­ként elő­ször a művészt vagy az embert látja‑e.

Elő­ször ter­mé­sze­te­sen az elő­adót látom a szín­pa­don. De ahogy egy­re mélyeb­ben figye­lem a kon­cer­tet, foko­za­to­san meg­je­le­nik előt­tem az ember is. A zené­jén, a moz­du­la­ta­in, az arc­ki­fe­je­zé­se­in keresz­tül érzem meg, milyen éle­tet élt. Ezért von­za­nak job­ban a csen­des pil­la­na­tok: ami­kor két szám között ella­zul, ami­kor a tár­sá­ra néz, vagy ami­kor véget ér a kon­cert. Sze­rin­tem ezek mutat­ják meg iga­zán, hogy ki ő.

A beszél­ge­tés végén azt kér­de­zem tőle, mit sze­ret­ne, ha egy magyar láto­ga­tó haza­vin­ne erről a kiál­lí­tás­ról.

– Sokan talán nem isme­rik a képe­ken sze­rep­lő embe­re­ket, és nem hal­lot­ták a zené­jü­ket sem. De ha egy fotó előtt meg­áll­va elkép­ze­lik a zenét, a kul­tú­rát, vagy akár csak meg­érez­nek vala­mit a művész érzel­me­i­ből, nekem már elér­te a cél­ját. Min­de­nek­előtt azt sze­ret­ném, ha ezek a képek segí­te­né­nek fel­is­mer­ni, hogy a kore­ai és a magyar zene nem vala­mi távo­li, ide­gen dolog, hanem képes össze­köt­ni az embe­re­ket.

A kore­ai jazz tör­té­ne­te azért érde­kes, mert egy kevés­bé ismert olda­lát mutat­ja meg ugyan­an­nak a kul­tú­rá­nak. Egy olyan olda­lát, ahol a kíván­csi­ság, a nyi­tott­ság, az egy­más­ra figye­lés és a folya­ma­tos fej­lő­dés ugyan­úgy a művé­szet része, mint maga a zene.

Pago­nyi Adri­enn