nap
óra
perc
IMG_9999

Miről sut­tog a nyu­ga­ti szél? Anyá­ról, fiú­ról, hábo­rú­ról…

Hirdetés

Néha a leg­vá­rat­la­nabb hely­ről érke­zik a múzsa csók­ja, időn­ként az aktu­á­lis szél­já­rás­nak meg­fe­le­lő­en. A szél elő­ször egy hábo­rús tör­té­ne­tet sut­to­gott a fülem­be, egy évszá­zad­dal ezelőtt­ről, ami talán soha nem volt aktu­á­li­sabb, mint most. Hány anya aggód­hat Ukraj­ná­ban és Orosz­or­szág­ban, miköz­ben a fia­i­kat, lánya­i­kat vár­ják vissza egy értel­mez­he­tet­len hábo­rú­ból? A “Nyu­gat” az első tör­té­net, melyet aprán­ként követ majd még három. Gisel­le von Buday, azaz Pago­nyi Adri­enn írá­sa.

Elő­ször nem is tud­ta, hogy mi ébresz­tet­te fel.  A ház­ban csönd honolt, csu­pán a füg­göny len­ge­de­zett a kitárt ablak előtt.  Mint­ha vala­mi, vagy vala­ki be akart vol­na jut­ni. Talán már be is jutott.  Egy hír­ho­zó.  Aki oda­lo­pó­zott az ágyá­hoz és átír­ta a hóna­pok óta ismét­lő­dő álom­ké­pe­ket.  A képe­ket, amik­be fog­gal, köröm­mel kapaszk­adott.  Képe­ket a fiá­ról. 

Min­den éjjel lát­ta őt kilép­ni a kert kapu­ján, végig­sé­tál­ni az utca végé­ig, fel a domb­ra, ahol meg­állt és intett, mielőtt elnyel­te a látó­ha­tár.  Min­den éjjel hal­lot­ta a szél hoz­ta han­got.  „Vissza­jö­vök, Édes­anyám.”  Sze­re­tet­tel néz­te éjje­len­te a fiát. Már nem gye­rek, de még nem is fel­nőtt, olyan vékony­ka fél­em­ber, akit a szél is elfúj.  Mond­juk a nyu­ga­ti szél, ami ma beli­be­gett a szo­bá­ba és bele­sut­to­gott az asszony álmá­ba. 

A fia ezen az éjje­len is elin­dult.  A leg­jobb ruhá­ját vet­te fel, vilá­gos nad­rá­got, lobo­gó ujjas, ken­der­vá­szon inget, posz­tó mel­lényt, még hím­zett nyak­ra­va­ló­ját is fel­tet­te.  A csiz­má­ja olyan fényes volt, hogy has­ra esett raj­ta a nap­su­gár.

- Minek puce­vá­lod kis­fi­am?  — kér­dez­te tőle, miköz­ben figyel­te, ahogy a kefe ragyo­gó­ra dör­zsö­li a bőrt – Jó lesz az a hábo­rú­ba, úgy, ahogy van.

- Hagy­ja csak Mamács­ka! Még­sem húz­ha­tok saras csiz­mát az ünnep­lő ingem­hez.  Hadd lás­sa min­den­ki, ki is az a Simon Ist­ván.

Büsz­ke ember, mint az apja, gon­dol­ta magá­ban.  Az öreg Ist­ván, moso­lyo­dott el kese­rű­en, aki úgy tudott végig­men­ni a falu főut­cá­ján, hogy még az urak is elő­re köszön­tek neki és aki olyan hamar itt­hagy­ta őket.  Elvit­te a szí­ve.  Talán jobb is így, nem lát­ja, hogy egy szem gyer­me­ke neki­in­dul, hogy a 17. hon­véd gya­log­ez­red­del az ola­szok­nak men­jen. 

Minek is kell men­nie? – doho­gott magá­ban.  Van a ház­nál elég dolog, tel­je­sen feles­le­ges olyan messzi­re vonul­ni, hábo­rúz­ni.  Las­san elő kell csí­ráz­tat­ni a pityó­kát, hama­ro­san elvet­ni a répát, spe­nó­tot, hagy­mát.  Idén még mákot is.  Jó lesz az kará­csony­kor a bejg­li­be.  A mál­nát is rit­kí­ta­ni kell, az alma­fá­kat met­sze­ni.  Aztán még a disz­nót is le kell vág­ni, alig van már zsír a bödön­ben, jó olyan­kor, ha fér­fi van a ház­nál, még az ilyen cse­ne­vész is.  Azért csak Ist­ván­ka a ház ura.  És per­sze, az ő kicsi fia.  Aki­ért annyit aggó­dott, mikor láz­tól hány­ko­lód­va fél­re­be­szélt.  Az orvos azt mond­ta, gümő­kór és két hetet adott neki.  Ő pedig cse­rél­te raj­ta a boro­ga­tást, kor­tyon­ként eről­tet­te belé a levest, vigyáz­ta, imád­ko­zott érte éjt nap­pal­lá téve.  És a gye­rek csak túl­él­te.  Az orvos per­sze hüm­mö­gött és azt mond­ta, talán téve­dett.  Talán még­sem tuber­ku­ló­zis volt.  Így mond­ta, egy élet­re meg­je­gyez­te a nevét.  Most nem mehet vele, nincs más, mint a szél, aki­nek a gond­ja­i­ra bíz­hat­ja.  Aki elvi­szi magá­val majd az imá­it, hogy meg­őriz­zék a fiát.

Köz­ben a fiú már ölel­te is, hogy aztán kifor­dul­jon a kapun, végig­sé­tál­jon az utcán, fel a domb­ol­dal­ra, ahon­nan egy messzi ország­ba viszi az út.  Intett, újból meg­ígér­te, hogy vissza­jön és eltűnt a látó­ha­tá­ron. Az álom pedig foly­ta­tó­dott.  Lát­ta, hogy a fia sap­ká­ját és fegy­ve­rét virág­gal díszí­tik, hogy zöld gallyak­kal és lobo­gók­kal díszí­tett vas­úti kocsi­ra száll, hogy az embe­rek búcsút inte­nek a had­ba vonu­lók­nak.  Aztán lát­ta, ahogy hóna­po­kon át gya­kor­la­to­zik.  Mene­tel, fegy­vert tölt, céloz, rádi­ó­val bíbe­lő­dik, han­go­san nevet a tár­sa­i­val, pityó­kát pucol, pléh bög­ré­vel koc­cint, aztán újra vonat­ra száll.  Néz­te, ahogy hegyek között vonul a hosszú, össze­füg­gő menet­ben, ahogy tátott száj­jal nézi a feje felett elhú­zó olasz repü­lő­ket, ciga­ret­tá­ra gyújt és hall­gat­ja a fegy­ver­ro­po­gást.  És végül lát­ta, ahogy a kőbá­nya köze­lé­ben a nya­ká­hoz kap, elke­re­ke­dett szem­mel nézi vér­áz­tat­ta kezét, majd a föld­re omlik, halott tár­sai közé.  Lát­ta, ahogy sze­mét a szél fog­ja le.  Az a szél, amely most fel­éb­resz­tet­te.

Fázó­san terí­tett magá­ra egy ken­dőt és a kony­há­ba ment.  A kele­ti égbol­ton már hal­vá­nyan deren­gett a pir­ka­dat.  Dolog van, vet­te sor­ra.  A cse­resz­nyét le kell szed­ni, a sző­lőt kötöz­ni, a sza­mó­ca helyé­re még vet­het ubor­kát, az hamar meg­érik. Locsol­ni is kell, rég volt ilyen meleg.  A sze­me sar­ká­ból las­san meg­in­dult egy könny­csepp, inge­rül­ten dör­göl­te el, nem ért rá hol­mi sírás­ra. A mala­co­kat el kell adni, még a kocát is, a disz­nó­ólat pedig elbon­ta­ni, nyo­ma se marad­jon, a disz­nók­hoz fér­fi kell a ház­hoz.  Tuli­pánt ültet majd a helyé­re és nefe­lej­cset.  Vagy talán egy fát.  Fenyőt pél­dá­ul.  Ami zöld marad.  Örök­re.

Las­san kisé­tált a kapu­hoz és a domb felé nézett, ahol utol­já­ra lát­ta Ist­ván­ká­ját.  A szél mint­ha meg­élén­kült vol­na és ő újra tisz­tán hal­lot­ta fia sza­va­it.  “Vissza­jö­vök, Édes­anyám”.

Kiemelt kép for­rá­sa: Pix­a­bay

Facebook
Email
WhatsApp
Telegram
LinkedIn
Threads

Pagonyi Adrienn további írásai

Úgy gondoljuk még ezek az írásaink is érdekelnek téged

Kövesd oldalunkat!

Ahhoz, hogy ne maradj le semmiről kövesd a WakeUp Magazin oldalait Facebook-on és Instagram-on is! Így elsőként vehetsz részt nyereményjátékainkon is!