Néha a legváratlanabb helyről érkezik a múzsa csókja, időnként az aktuális széljárásnak megfelelően. A szél először egy háborús történetet suttogott a fülembe, egy évszázaddal ezelőttről, ami talán soha nem volt aktuálisabb, mint most. Hány anya aggódhat Ukrajnában és Oroszországban, miközben a fiaikat, lányaikat várják vissza egy értelmezhetetlen háborúból? A „Nyugat” az első történet, melyet apránként követ majd még három. Giselle von Buday, azaz Pagonyi Adrienn írása.
Először nem is tudta, hogy mi ébresztette fel. A házban csönd honolt, csupán a függöny lengedezett a kitárt ablak előtt. Mintha valami, vagy valaki be akart volna jutni. Talán már be is jutott. Egy hírhozó. Aki odalopózott az ágyához és átírta a hónapok óta ismétlődő álomképeket. A képeket, amikbe foggal, körömmel kapaszkadott. Képeket a fiáról.
Minden éjjel látta őt kilépni a kert kapuján, végigsétálni az utca végéig, fel a dombra, ahol megállt és intett, mielőtt elnyelte a látóhatár. Minden éjjel hallotta a szél hozta hangot. „Visszajövök, Édesanyám.” Szeretettel nézte éjjelente a fiát. Már nem gyerek, de még nem is felnőtt, olyan vékonyka félember, akit a szél is elfúj. Mondjuk a nyugati szél, ami ma belibegett a szobába és belesuttogott az asszony álmába.
A fia ezen az éjjelen is elindult. A legjobb ruháját vette fel, világos nadrágot, lobogó ujjas, kendervászon inget, posztó mellényt, még hímzett nyakravalóját is feltette. A csizmája olyan fényes volt, hogy hasra esett rajta a napsugár.
– Minek puceválod kisfiam? – kérdezte tőle, miközben figyelte, ahogy a kefe ragyogóra dörzsöli a bőrt – Jó lesz az a háborúba, úgy, ahogy van.
– Hagyja csak Mamácska! Mégsem húzhatok saras csizmát az ünneplő ingemhez. Hadd lássa mindenki, ki is az a Simon István.
Büszke ember, mint az apja, gondolta magában. Az öreg István, mosolyodott el keserűen, aki úgy tudott végigmenni a falu főutcáján, hogy még az urak is előre köszöntek neki és aki olyan hamar itthagyta őket. Elvitte a szíve. Talán jobb is így, nem látja, hogy egy szem gyermeke nekiindul, hogy a 17. honvéd gyalogezreddel az olaszoknak menjen.
Minek is kell mennie? – dohogott magában. Van a háznál elég dolog, teljesen felesleges olyan messzire vonulni, háborúzni. Lassan elő kell csíráztatni a pityókát, hamarosan elvetni a répát, spenótot, hagymát. Idén még mákot is. Jó lesz az karácsonykor a bejglibe. A málnát is ritkítani kell, az almafákat metszeni. Aztán még a disznót is le kell vágni, alig van már zsír a bödönben, jó olyankor, ha férfi van a háznál, még az ilyen csenevész is. Azért csak Istvánka a ház ura. És persze, az ő kicsi fia. Akiért annyit aggódott, mikor láztól hánykolódva félrebeszélt. Az orvos azt mondta, gümőkór és két hetet adott neki. Ő pedig cserélte rajta a borogatást, kortyonként erőltette belé a levest, vigyázta, imádkozott érte éjt nappallá téve. És a gyerek csak túlélte. Az orvos persze hümmögött és azt mondta, talán tévedett. Talán mégsem tuberkulózis volt. Így mondta, egy életre megjegyezte a nevét. Most nem mehet vele, nincs más, mint a szél, akinek a gondjaira bízhatja. Aki elviszi magával majd az imáit, hogy megőrizzék a fiát.
Közben a fiú már ölelte is, hogy aztán kiforduljon a kapun, végigsétáljon az utcán, fel a domboldalra, ahonnan egy messzi országba viszi az út. Intett, újból megígérte, hogy visszajön és eltűnt a látóhatáron. Az álom pedig folytatódott. Látta, hogy a fia sapkáját és fegyverét virággal díszítik, hogy zöld gallyakkal és lobogókkal díszített vasúti kocsira száll, hogy az emberek búcsút intenek a hadba vonulóknak. Aztán látta, ahogy hónapokon át gyakorlatozik. Menetel, fegyvert tölt, céloz, rádióval bíbelődik, hangosan nevet a társaival, pityókát pucol, pléh bögrével koccint, aztán újra vonatra száll. Nézte, ahogy hegyek között vonul a hosszú, összefüggő menetben, ahogy tátott szájjal nézi a feje felett elhúzó olasz repülőket, cigarettára gyújt és hallgatja a fegyverropogást. És végül látta, ahogy a kőbánya közelében a nyakához kap, elkerekedett szemmel nézi véráztatta kezét, majd a földre omlik, halott társai közé. Látta, ahogy szemét a szél fogja le. Az a szél, amely most felébresztette.
Fázósan terített magára egy kendőt és a konyhába ment. A keleti égbolton már halványan derengett a pirkadat. Dolog van, vette sorra. A cseresznyét le kell szedni, a szőlőt kötözni, a szamóca helyére még vethet uborkát, az hamar megérik. Locsolni is kell, rég volt ilyen meleg. A szeme sarkából lassan megindult egy könnycsepp, ingerülten dörgölte el, nem ért rá holmi sírásra. A malacokat el kell adni, még a kocát is, a disznóólat pedig elbontani, nyoma se maradjon, a disznókhoz férfi kell a házhoz. Tulipánt ültet majd a helyére és nefelejcset. Vagy talán egy fát. Fenyőt például. Ami zöld marad. Örökre.
Lassan kisétált a kapuhoz és a domb felé nézett, ahol utoljára látta Istvánkáját. A szél mintha megélénkült volna és ő újra tisztán hallotta fia szavait. „Visszajövök, Édesanyám”.
Kiemelt kép forrása: Pixabay
