70 óra.  Hábo­rú. Ennyi átér­ni a hatá­ron, hogy aztán tovább lehes­sen men­ni Ukraj­ná­ból Buda­pest­re, majd még tovább Nyu­gat­ra.  Svájc­ba.  Olasz­or­szág­ba.  Német­or­szág­ba.  Már, aki tud.  Tran­zit­or­szág vagyunk, ez min­den egyes mene­kült­vál­ság­nál meg­ál­la­pít­ha­tó, aki­nek van egy csöpp kis esze, de leg­alább­is lehe­tő­sé­ge, tovább áll.  És, hogy mit tehet a magyar, akit hí a haza?  Jelen eset­ben a másik hazá­ja?  A lehe­tő­sé­ge­i­hez mér­ten segít. Pago­nyi Adri­enn írá­sa.

A Face­book hír­fo­lya­mom napok óta tele van az isme­rő­sök és isme­ret­le­nek fel­hí­vá­sa­i­val, ami össze­fo­gás­ra, ada­ko­zás­ra buz­dít.  Étel, ruha, szál­lás, fuvar.  Mint­ha egy lát­ha­tat­lan ener­gia­szál köt­ne össze min­den­kit, az összes szív egy­szer­re dob­ban és azt nézi, hogyan segít­het azo­kon, akik­nek nagyobb szük­sé­ge van rá.  Akik néha nem jön­nek töb­bel, mint egy kézi­tás­ka.  Te mit vin­nél magad­dal, ha a (bal)sors úgy hoz­ná?

Hábo­rú se kell hoz­zá, hogy men­jünk

Hány­szor gon­dol­tam én is bele, hogy mit pakol­nék össze, ha men­ni kéne.  Nem azért, mert hábo­rú van, hanem mert ég a ház. Egy hét­tel ezelőt­tig ez volt az egyet­len olyan lehe­tő­ség, ami meg­for­dult a fejem­ben.  Hábo­rú?  Arról több, mint fél évszá­za­da nem szól­nak a tör­té­ne­lem­köny­vek, már ami a magyar föl­det ille­ti, de a szom­széd­ban sem szól­tak a lég­vé­del­mi szi­ré­nák már vagy huszon­öt éve.  Miért is gon­dol­tam vol­na rá?  Tűz. Az bár­mi­kor lehet.  Mit fog­nék meg futás köz­ben?  Tény­leg vin­ném a fény­kép­al­bu­mo­kat, ben­ne a léte­zé­sem kéz­zel fog­ha­tó bizo­nyí­té­ka­i­val?  Jó, az utób­bi tíz évről elég egy adat­hor­do­zó, kel­lő­en nagy memó­ri­á­val.  Az éksze­re­i­met? Na, azo­kat biz­tos vin­ném.  Ha más nem, pénz­zé tehe­tő, ha min­den kötél sza­kad.  Mi len­ne a dizáj­ner darab­ja­im­mal?  A gye­re­kek plüs­se­i­vel?  A déd­apám fes­tet­te képek­kel?  Mi fér­ne bele a bőrönd­be, ha men­ni kel­le­ne?  És vajon mi vár­na ott, aho­va érke­zem? A remé­nyen kívül, hogy vala­ki majd kezet nyújt.  És ma, Magyar­or­szá­gon sokan pró­bál­nak kezet nyúj­ta­ni, de mint tud­juk, a pokol­ba veze­tő út is jó szán­dék­kal van kikö­vez­ve, mert segít­ség és segít­ség között nagy a különb­ség.

Szó­val, mi a segít­ség a mene­kü­lő nép­nek?

Nem kenyér és cir­kusz, tizen­öt másod­perc hír­név, hogy ott vol­tam, nézd ked­ves Face­book népe, lőt­tem selfie‑t is, mert annyi­ra jó vagyok. A leg­ke­vés­bé kisza­nált selyem­blúz kell, vagy elhor­dott pink tűsar­kú, hasz­nált törül­kö­ző, 2014-es lek­vár, mert jó lesz az vala­ki­nek, vala­mi­re. A lila plüss­nyu­szi is marad­hat a pol­con, akkor is, ha Lizi­ke imád­ta eddig és bár már roj­tos a füle, egy mene­kü­lő kis­lány­nak talán meg­nyug­vást hoz.  Lehet, hogy hoz­na. Vagy nem.  Az biz­tos, hogy a vég­le­te­kig kime­rült helyi jegy­ző­nek, taní­tó­nő­nek csak egy újabb bisz­basz, amit odébb kell ten­ni, egyik doboz­ból a másik­ba, egyik kocsi­ból a másik­ba, hiszen nem nyújt meg­ol­dást a krí­zis­hely­zet­ben.

Kisebb tele­pü­lé­se­ken rizs se, liszt sem kell hiszen a tor­na­te­rem­ben nem tud­nak főz­ni. Maxi­mum az isko­la kony­há­ján. Pont elég kihí­vás négy­szer annyi embert elhe­lyez­ni, mint amennyi­en ott élnek.  És jön­nek.  Egy­re csak jön­nek.

Mire van szük­ség a hatá­ron?

Kell viszont orvos, gyógy­szer, Covid-teszt, maszk, tábo­ri ágy, izo­lá­ci­ós fólia, tol­mács.  Infor­má­ció.  Hogy a vonat­ról leszál­ló, magya­rul nem beszé­lő mene­kült meg­tud­ja, az állo­más­tól pár lépés­nyi­re van a kul­túr­ház, ahol bőven van fris­sí­tő, éle­lem, egy zug, ahol meg­pi­hen­het.  És leg­in­kább szer­ve­zett­ség kell.  Vala­ki, aki össze­fog­ja a segí­tő szán­dé­kot.  Mielőtt tehát végig­jár­nád a lakást és meg­néz­néd, hogy Neked mi nem kell ott­hon — jel­zem, lom­ta­la­ní­tás van a város külön­bö­ző pont­ja­in, előbb-utóbb a Te kör­nyé­ked­re is elér — nézd meg, melyik az a szer­ve­zet, aki koor­di­nál­ja a gyűj­tést.  Aki pon­tos lis­tát ad arról, hogy mivel tudsz segí­te­ni.  És bár­mennyi­re is kényel­mes len­ne meg­sza­ba­dul­ni ettől, vagy attól a nemes cél érde­ké­ben, úgy érde­mes segí­te­ni, hogy annak legyen jó, aki­nek adsz.  Nem magad­nak.

Mi, a Wake­Up Com­mu­nity Cen­ter­nél az Age of Hope Ala­pít­vánnyal dol­go­zunk.  Az ala­pít­vány elnö­ké­vel készült inter­jút itt olvas­ha­tod.  De… tudom, így nem illik mon­da­tot kez­de­ni, még­is meg­te­szem… ha neked más szer­ve­zet szim­pa­ti­kus, vedd fel a kap­cso­la­tot pél­dá­ul az Ado­mány­ta­xi­val,  a Magyar Refor­má­tus Sze­re­tet­szol­gá­lat­tal, a Food Not Bom­ba Buda­pest­tel, vagy épp a Buda­pest Bike Maf­fi­á­val, hogy csak egy párat említ­sek.  

Ha pedig Te is az Age of Hope mun­ká­ját segí­te­néd, pénz­ado­má­nyo­dat el is utal­ha­tod:

UTALÁSHOZ SZÜKSÉGES ADATOK
Név: Remény Kora Gyer­mek­vé­del­mi Ala­pít­vány 
Szám­la­szám: ERSTE BANK11600006–00000000-56705485
Köz­le­mény: add meg az email címed