Vajon mennyire ismerjük a másikat, honnan tudhatjuk azt, hogy nem csak egy maszknak nevezett álarcot visel? A külvilág felé mutatott viselkedésünk nem mindig azonos a belső érzésekkel, amire lehet csak akkor jövünk rá, ha mindezen már nem tudunk változtatni. Lehet elrontottunk valamit, és csak zárkózottak vagyunk mert a bizalmunkat már korán elvesztettük, vagy csak szimplán ezt láttuk környezetünkben. Marczinka Mátyás a WakeUp Community Center alapítójának írása.
Az idei év sok dologra megtanított. Sikerült továbbfejlesztenem az elengedés művészetét, és a türelmem is sok esetben próbára került, valamint az önuralom mesterségét is rendszeresen gyakorolnom kellett. Azt hittem, hogy mostanra már megedződtem, és semmi nem lephet meg ezek után, de megcsörrent a telefonom és egy jó barátom hívott, akivel lassan egy éve nem beszéltem. Pont úgy, mint azelőtt, a szokásos jókedvvel vettem fel, de neki valamiért nem volt felhőtlen a hangulata. Sírás közeli állapotban megkérdezte, hogy mit csinálok mert fontos dolgot kell közölnie velem, amihez nem árt, ha ülök.
Igyekeztem higgadt maradni, miközben levert a víz és másodpercek alatt az egész életemet átgondoltam. Kérdeztem, hogy mi történt, hogy ilyen nagyon szomorú, majd reszkető hangon mondta, hogy az egyik barátunk, akivel éjszakákon át fröccsel a kezünkben megváltottuk a világot, öngyilkos lett. Hasonlóképpen búcsúztam már ennek a magazinnak sorai között jó baráttól, félresikerült szerelmektől, és akkor is ugyanez a gondolat járt a fejemben mint most. Legközelebb ez nem történhet meg! Most mégis itt ülök, és búcsúznom kell.
El sem tudom képzelni, hogy mi vezethetett el idáig. Itt ülök a kedvenc fröccsöddel a kezemben, és nem találok szavakat.
Milyen érdekes az élet. – ez a gondolat fordult meg a fejemben a mai nap. Végiggondoltam az együtt töltött napokat, a sok nevetést és álmodozást az életről, amikor mindketten még csak tervezgettük álmaink vállalkozását és bíztunk egy szebb jövőben. Pofátlanul fiatalok voltunk, és elindultunk a vágyaink felé. Igaz, az útjaink más irányba fordultak el egymástól, de ha szükségünk volt egymásra mindig tudtuk, hogy bármikor felhívhattuk egymást. Legalábbis fontosnak tűnő, de igazából jelentéktelen apróságokkal.
Nyitott személyiségek voltunk, de vajon mindez csak látszat lenne? Őszintén megvallva soha nem szerettem új embereket megismerni, sőt amikor kisgyerek voltam és szüleimhez vendégek jöttek, képes voltam órák hosszát a szobámban gubbasztani, hogy ne kelljen senkivel találkozni. Idővel beláttam, hogy közelebb kell engednem magamhoz embereket, és pillanatok alatt egy újonnan összejött baráti társaságban találtam magam, akikkel csak az volt a közös bennünk, hogy álmodozó fiatalok voltunk, kik tettünk is a jövőnkért. Később születtek barátságok, viszonyok, csúnya szakítások, de egyik sem szólt örökre.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez veled megtörténhet.
Azt érzem, ki kell írnom magamból mindazt a dühöt, fájdalmat, megvetést, amit most érzek. Felfoghatatlan számomra, hogy ez megtörténhetett egy fiatal, életrevaló, keménykezű üzletemberrel, és megértő baráttal. Ugyanaz volt a nézőpontunk az öngyilkosságról, és egyetértettünk benne, hogy az nem több, mint menekülés a valóság elől, mert sokkal egyszerűbb választásnak tűnik, mint szembenézni a gondokkal, és megoldani őket. Ezt az álláspontomat továbbra is fenntartom.
Hány cédula is ez a kurva élet?
Mélyen él bennem egy beszélgetés amikor azt fejtegettük, mennyire utáljuk, hogy folyamatosan megbélyegeznek bennünket, de mi mindezt figyelmen kívül hagytuk. Legalábbis igyekeztünk. Visszagondolva nagyon is érdekelt minket már akkor is a visszajelzés, csak annyira egoisták voltunk, hogy elhitettük magunkkal: mindez lényegtelen. Mindemellett magunkban jól tudtuk befogadni a minket ért ítéleteket, és ahelyett, hogy sajnáltattuk volna magunkat, inkább doppingolt bennünket mindez, és bár külön-külön, de felépítettük álmainkat. Felülírtuk az összes régi tanárunk kegyetlen beszólását, hogy mi mennyire hülyék vagyunk, családunk féltését, ami sokszor visszafoghatott volna, más barátaink beszűkült látókörét, mert ők nem mertek ilyen nagyokat álmodni.
Most nem tudom felfogni, hogy halálod oka egy fel nem dolgozott sérelem, mert nem tudtál teljesíteni önmagadnak.
Életemben először most érzem a súlyát annak a mondatnak, hogy mostmár késő. Most van jelentősége mindennek mert elmentél, mielőtt elmondhattam volna, hogy ez az év nekem is hatalmas szívás volt.Sorra dőltek be üzletek, szerelmi életem ne is hozzuk szóba, és jelenleg még egy idegszálam maradt, amin mindenki táncol, bár az az egy acélból van.
A fröccsöm végéhez közeledve most értettem meg, hogy idén miért minden halál oka a COVID-19.
Ezelőtt az értelmetlen halál előtt állva, ugyanígy álltam a koronavírus halálozási listája előtt. Nem értettem, hogy miért írják oda mindenkihez. Minden ember életére hatással van ez a szörnyű helyzet, rengeteg ember van, akik valamilyen oknál fogva kilátástalannak látják életüket. Az emberi kapcsolatok hiánya, sok esetben depresszióhoz vezet, a világ leállása pedig munkanélküliséghez, a kettő együtt pedig egyenes út lehet a halálba. Tavasszal sem a vírustól féltem, hanem pont ettől a pillanattól, hogy egy ismerősöm annyira megroppan, mint a gazdaság és csak egy cédula áll majd felette, amely a nevén kívül csak két évszámot tartalmaz majd.
Soha sem annak a legrosszabb, aki elmegy, hanem annak, aki itt marad.
A fröccsöt befejezve továbbra is értetlenkedek, de a negatív érzések helyett szívem szeretettel telt meg, és hálával gondolok az együtt töltött pillanatokra. Boldog vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akik, ha bár nem is beszélünk mindennap, ha baj van most is képesek vagyunk pillanatok alatt összefogni, és mind felajánlani az itt maradt családnak, hogy a temetés költségeit, valamint szervezését maximálisan átvállaljuk. Bátran ki merem jelenteni, hogy a jelenleg hatályos jogszabályoknak megfelelően kimaxoljuk az ötven fős limitet és méltó módon fogunk emlékezni.
Itt az ideje átértékelnem mindent, amit az életről gondoltam.
Magamtól életéből is tudhattam volna, hogy egy széles mosoly mögött nem feltétlenül húzódik meg önfeledt élet, de a történtek most megerősítettek ebben. Hiszek benne, hogy mindennap tele van lehetőséggel, és csak rajtam áll, mit hozok ki belőle. Mindig voltam annyira önfejű, makacs és egoista, hogy ne adjam meg a világnak azt az örömöt, hogy én feladom. Ez a tehetetlen helyzet hihetetlen erővel látott el engem, és intenzívebben fogok küzdeni azért, hogy az embereket egy sokkal könnyedebb élet felé terelhessem. Új értelmet nyert számomra a #vigyázzunkegymásra kampány, mégpedig azt, hogy a depressziónál nincs veszélyesebb járvány.
Ha van olyan személy a közeledben, aki miatt aggódsz, vagy esetleg neked vannak öngyilkos hajlamaid, akkor mindenképpen fordulj szakemberhez. Súlyos esetben javasoljuk keresd fel az Alapítvány Az Öngyilkosságok Megelőzése Ellen nevű szervezetet.