marczinka_matyas_bucsu

Hány cédu­la egy élet?! – búcsú egy barát­tól, aki­nek halá­la oka a COVID-19 csak más­képp

Hirdetés

Vajon mennyi­re ismer­jük a mási­kat, hon­nan tud­hat­juk azt, hogy nem csak egy maszk­nak neve­zett álar­cot visel? A kül­vi­lág felé muta­tott visel­ke­dé­sünk nem min­dig azo­nos a bel­ső érzé­sek­kel, ami­re lehet csak akkor jövünk rá, ha mind­ezen már nem tudunk vál­toz­tat­ni. Lehet elron­tot­tunk vala­mit, és csak zár­kó­zot­tak vagyunk mert a bizal­mun­kat már korán elvesz­tet­tük, vagy csak szimp­lán ezt lát­tuk kör­nye­ze­tünk­ben. Mar­czin­ka Mátyás a Wake­Up Com­mu­nity Cen­ter ala­pí­tó­já­nak írá­sa. 

Az idei év sok dolog­ra meg­ta­ní­tott. Sike­rült tovább­fej­lesz­te­nem az elen­ge­dés művé­sze­tét, és a türel­mem is sok eset­ben pró­bá­ra került, vala­mint az önura­lom mes­ter­sé­gét is rend­sze­re­sen gya­ko­rol­nom kel­lett. Azt hit­tem, hogy mos­tan­ra már meg­edződ­tem, és sem­mi nem lep­het meg ezek után, de meg­csör­rent a tele­fo­nom és egy jó bará­tom hívott, aki­vel las­san egy éve nem beszél­tem. Pont úgy, mint azelőtt, a szo­ká­sos jókedv­vel vet­tem fel, de neki vala­mi­ért nem volt fel­hőt­len a han­gu­la­ta. Sírás köze­li álla­pot­ban meg­kér­dez­te, hogy mit csi­ná­lok mert fon­tos dol­got kell közöl­nie velem, ami­hez nem árt, ha ülök. 

Igye­kez­tem hig­gadt marad­ni, miköz­ben levert a víz és másod­per­cek alatt az egész éle­te­met átgon­dol­tam. Kér­dez­tem, hogy mi tör­tént, hogy ilyen nagyon szo­mo­rú, majd resz­ke­tő han­gon mond­ta, hogy az egyik bará­tunk, aki­vel éjsza­ká­kon át fröccsel a kezünk­ben meg­vál­tot­tuk a vilá­got, öngyil­kos lett. Hason­ló­kép­pen búcsúz­tam már ennek a maga­zin­nak sorai között jó barát­tól, fél­re­si­ke­rült sze­rel­mek­től, és akkor is ugyan­ez a gon­do­lat járt a fejem­ben mint most. Leg­kö­ze­lebb ez nem tör­tén­het meg! Most még­is itt ülök, és búcsúz­nom kell. 

El sem tudom kép­zel­ni, hogy mi vezet­he­tett el idá­ig. Itt ülök a ked­venc fröccsöd­del a kezem­ben, és nem talá­lok sza­va­kat. 

Milyen érde­kes az élet. – ez a gon­do­lat for­dult meg a fejem­ben a mai nap. Végig­gon­dol­tam az együtt töl­tött napo­kat, a sok neve­tést és álmo­do­zást az élet­ről, ami­kor mind­ket­ten még csak ter­vez­get­tük álma­ink vál­lal­ko­zá­sát és bíz­tunk egy szebb jövő­ben. Pofát­la­nul fia­ta­lok vol­tunk, és elin­dul­tunk a vágya­ink felé. Igaz, az útja­ink más irány­ba for­dul­tak el egy­más­tól, de ha szük­sé­günk volt egy­más­ra min­dig tud­tuk, hogy bár­mi­kor fel­hív­hat­tuk egy­mást. Leg­alább­is fon­tos­nak tűnő, de iga­zá­ból jelen­ték­te­len apró­sá­gok­kal. 

Hir­de­tés

Nyi­tott sze­mé­lyi­sé­gek vol­tunk, de vajon mind­ez csak lát­szat len­ne? Őszin­tén meg­vall­va soha nem sze­ret­tem új embe­re­ket meg­is­mer­ni, sőt ami­kor kis­gye­rek vol­tam és szü­le­im­hez ven­dé­gek jöt­tek, képes vol­tam órák hosszát a szo­bám­ban gub­basz­ta­ni, hogy ne kell­jen sen­ki­vel talál­koz­ni. Idő­vel belát­tam, hogy köze­lebb kell enged­nem magam­hoz embe­re­ket, és pil­la­na­tok alatt egy újon­nan össze­jött bará­ti tár­sa­ság­ban talál­tam magam, akik­kel csak az volt a közös ben­nünk, hogy álmo­do­zó fia­ta­lok vol­tunk, kik tet­tünk is a jövőn­kért. Később szü­let­tek barát­sá­gok, viszo­nyok, csú­nya sza­kí­tá­sok, de egyik sem szólt örök­re. 

Soha nem gon­dol­tam vol­na, hogy ez veled meg­tör­tén­het. 

Azt érzem, ki kell írnom magam­ból mind­azt a dühöt, fáj­dal­mat, meg­ve­tést, amit most érzek. Fel­fog­ha­tat­lan szá­mom­ra, hogy ez meg­tör­tén­he­tett egy fia­tal, élet­re­va­ló, kemény­ke­zű üzlet­em­ber­rel, és meg­ér­tő barát­tal. Ugyan­az volt a néző­pon­tunk az öngyil­kos­ság­ról, és egyet­ér­tet­tünk ben­ne, hogy az nem több, mint mene­kü­lés a való­ság elől, mert sok­kal egy­sze­rűbb válasz­tás­nak tűnik, mint szem­be­néz­ni a gon­dok­kal, és meg­ol­da­ni őket. Ezt az állás­pon­to­mat tovább­ra is fenn­tar­tom. 

Hány cédu­la is ez a kur­va élet?

Mélyen él ben­nem egy beszél­ge­tés ami­kor azt fej­te­get­tük, mennyi­re utál­juk, hogy folya­ma­to­san meg­bé­lye­gez­nek ben­nün­ket, de mi mind­ezt figyel­men kívül hagy­tuk. Leg­alább­is igye­kez­tünk. Vissza­gon­dol­va nagyon is érde­kelt min­ket már akkor is a vissza­jel­zés, csak annyi­ra ego­is­ták vol­tunk, hogy elhi­tet­tük magunk­kal: mind­ez lényeg­te­len. Mind­emel­lett magunk­ban jól tud­tuk befo­gad­ni a min­ket ért íté­le­te­ket, és ahe­lyett, hogy saj­nál­tat­tuk vol­na magun­kat, inkább dop­pin­golt ben­nün­ket mind­ez, és bár külön-külön, de fel­épí­tet­tük álma­in­kat. Felül­ír­tuk az összes régi taná­runk kegyet­len beszó­lá­sát, hogy mi mennyi­re hülyék vagyunk, csa­lá­dunk fél­té­sét, ami sok­szor vissza­fog­ha­tott vol­na, más bará­ta­ink beszű­kült látó­kö­rét, mert ők nem mer­tek ilyen nagyo­kat álmod­ni. 

Most nem tudom fel­fog­ni, hogy halá­lod oka egy fel nem dol­go­zott sére­lem, mert nem tud­tál tel­je­sí­te­ni önma­gad­nak. 

Éle­tem­ben elő­ször most érzem a súlyát annak a mon­dat­nak, hogy most­már késő. Most van jelen­tő­sé­ge minden­nek mert elmen­tél, mielőtt elmond­hat­tam vol­na, hogy ez az év nekem is hatal­mas szí­vás volt.Sor­ra dől­tek be üzle­tek, sze­rel­mi éle­tem ne is hoz­zuk szó­ba, és jelen­leg még egy ideg­szá­lam maradt, amin min­den­ki tán­col, bár az az egy acél­ból van.

A fröccsöm végé­hez köze­led­ve most értet­tem meg, hogy idén miért min­den halál oka a COVID-19.

Ezelőtt az értel­met­len halál előtt áll­va, ugyan­így áll­tam a koro­na­ví­rus halá­lo­zá­si lis­tá­ja előtt. Nem értet­tem, hogy miért írják oda min­den­ki­hez. Min­den ember éle­té­re hatás­sal van ez a ször­nyű hely­zet, ren­ge­teg ember van, akik vala­mi­lyen oknál fog­va kilá­tás­ta­lan­nak lát­ják éle­tü­ket. Az embe­ri kap­cso­la­tok hiá­nya, sok eset­ben depresszi­ó­hoz vezet, a világ leál­lá­sa pedig mun­ka­nél­kü­li­ség­hez, a ket­tő együtt pedig egye­nes út lehet a halál­ba. Tavasszal sem a vírus­tól fél­tem, hanem pont ettől a pil­la­nat­tól, hogy egy isme­rő­söm annyi­ra meg­rop­pan, mint a gaz­da­ság és csak egy cédu­la áll majd felet­te, amely a nevén kívül csak két évszá­mot tar­tal­maz majd. 

Soha sem annak a leg­rosszabb, aki elmegy, hanem annak, aki itt marad. 

A fröccsöt befe­jez­ve tovább­ra is értet­len­ke­dek, de a nega­tív érzé­sek helyett szí­vem sze­re­tet­tel telt meg, és hálá­val gon­do­lok az együtt töl­tött pil­la­na­tok­ra. Bol­dog vagyok, hogy ilyen bará­ta­im van­nak, akik, ha bár nem is beszé­lünk min­den­nap, ha baj van most is képe­sek vagyunk pil­la­na­tok alatt össze­fog­ni, és mind fel­aján­la­ni az itt maradt csa­lád­nak, hogy a teme­tés költ­sé­ge­it, vala­mint szer­ve­zé­sét maxi­má­li­san átvál­lal­juk. Bát­ran ki merem jelen­te­ni, hogy a jelen­leg hatá­lyos jog­sza­bá­lyok­nak meg­fe­le­lő­en kima­xol­juk az ötven fős limi­tet és mél­tó módon fogunk emlé­kez­ni. 

Hir­de­tés

Itt az ide­je átér­té­kel­nem min­dent, amit az élet­ről gon­dol­tam.

Magam­tól éle­té­ből is tud­hat­tam vol­na, hogy egy szé­les mosoly mögött nem fel­tét­le­nül húzó­dik meg önfe­ledt élet, de a tör­tén­tek most meg­erő­sí­tet­tek ebben. Hiszek ben­ne, hogy min­den­nap tele van lehe­tő­ség­gel, és csak raj­tam áll, mit hozok ki belő­le. Min­dig vol­tam annyi­ra önfe­jű, makacs és ego­is­ta, hogy ne adjam meg a világ­nak azt az örö­möt, hogy én fel­adom. Ez a tehe­tet­len hely­zet hihe­tet­len erő­vel látott el engem, és inten­zí­veb­ben fogok küz­de­ni azért, hogy az embe­re­ket egy sok­kal könnye­debb élet felé terel­hes­sem. Új értel­met nyert szá­mom­ra a #vigyáz­zunk­egy­más­ra kam­pány, még­pe­dig azt, hogy a depresszi­ó­nál nincs veszé­lye­sebb jár­vány. 

Ha van olyan sze­mély a köze­led­ben, aki miatt aggódsz, vagy eset­leg neked van­nak öngyil­kos haj­la­ma­id, akkor min­den­kép­pen for­dulj szak­em­ber­hez. Súlyos eset­ben java­sol­juk keresd fel az Ala­pít­vány Az Öngyil­kos­sá­gok Meg­elő­zé­se Ellen nevű szer­ve­ze­tet. 

Kiemelt kép for­rá­sa: Pix­a­bay for Can­va

Hirdetés
Facebook
Email
WhatsApp
Telegram
LinkedIn
Threads

Úgy gondoljuk még ezek az írásaink is érdekelnek téged

Kövesd oldalunkat!

Ahhoz, hogy ne maradj le semmiről kövesd a WakeUp Magazin oldalait Facebook-on és Instagram-on is! Így elsőként vehetsz részt nyereményjátékainkon is!