Ültem a buszon és éppen a következő cikkemen gondolkodtam. A szeretethiány témáját már korábban kiválasztottam, de még kerestem az ideális történetet hozzá. Ma pedig, miközben utaztam, maga az élet hozta elém a tökéletes ihletet. Nem is kellett mást tennem, mint körülnézni: minden, amire szükségem volt, éppen ott zajlott le előttem. Nagy Hajnalka coach és lelkigondozó írása.
Budapest egy csodás olvasztótégely, ahol pont mint a mesében, megtalálható a jó és a rossz egyaránt, de a különbséget sokszor nehezebb észrevenni. A szokásos csúcsforgalmi zötykölődés közepette egy iskolás csoportra lettem figyelmes, akik egymással fennhangon beszélgettek. És egyszer csak azt hallottam, hogy:
„Neked pszichológusra van szükséged!”
kiabálta egy középiskolás korú lány a tömött közlekedési járművön egy fiú felé a baráti társaságukban. Pont olyan hangosan, hogy minden utas figyelmét magára vonja. A kijelentést többször egymás után megismételte, biztos ami biztos. A fiú arcáról lerítt, mennyire kényelmetlenül és megszégyenítve érezte ettől magát, ámde válasz nélkül tűrte a jelenetet. Eközben társai és más buszon utazók, mintha csak néma megfigyelők lennének, kívülről szemlélték a – talán számukra is váratlan, vagy épp megszokott? – szituációt. Néhány kínos percig mindenki másfelé nézett, majd mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol előtte abbahagyták a beszélgetést.
Bennem rögtön elindultak a kérdések. Vajon mi lehetett ennek az incidensnek a hátterében? Mikor vált elfogadottá, hogy barátinak álcázott társaságba, kapcsolatba bekúszhasson az ilyen típusú, a másikat sértő, a gúnyolódó attitűd? Hogyan lett a pszichológiai és érzelmi zaklatás, az áldozat önbizalmának aláásására szolgáló manipulatív viselkedés mindennapos és elfogadott? Mennyi szerepe van ebben a szeretethiánynak? Miért nem állt ki magáért a fiú és miért nem szóltak közbe a többiek?
Segítő szakemberként tudom, hogy az emberi érzelmek sokfélék lehetnek. Az egyénekben dúló frusztráció a legtöbb esetben agressziót szül, ami erőszakos megnyilvánuláshoz vezethet. Az ilyesfajta indulatos kommunikáció semmilyen formában nem elfogadható. Amikor agresszíven, indulatosan, cinikusan vagy kritikusan beszélünk, akkor nem csak másokat bántunk, vagy másoknak ártunk a szavainkkal. Nem csak kapcsolatainkat, a másik embert, hanem a saját lelki egészségünket, jóllétünket is romboljuk, amikor a pusztítás nyelvén kommunikálunk – tehát duplán tragikus helyzetet teremtünk.
A destruktív kommunikáció hatásai rendkívül károsak lehetnek! Az ilyen kommunikáció csökkentheti az önértékelést, növelheti a depresszió, a szorongás kialakulásának kockázatát, valamint hozzájárulhat az iskolai és munkahelyi teljesítmény romlásához. Kirívó esetekben akár öngyilkossági gondolatokig is elvezethetnek.
Szinte minden esetben azt látom, hogy az agresszív kommunikáció egy segélykiáltás. Kiemelten fontos időben felismerni és helyén kezelni ezeket a bántó kommunikációs formákat, hogy megelőzhessük a bajt és még időben megtehessük az óvintézkedéseket.
A kommunikáció egy csodálatos dolog, ugyanis szavainkkal gyógyíthatunk, építhetünk. Ugyanakkor használhatjuk fegyverként is, amivel pusztíthatunk és rombolhatunk. A döntés pedig a saját kezünkben van, melyik oldalát használjuk egy adott szituációban.
Hogyan váltunk ennyire frusztrálttá és szeretethiányossá?
A kérdések sora még nem ért véget bennem és még számtalan kérdés vár megválaszolásra. Hová tűnt a szeretet, egymás tisztelete, az empátia az életünkből? Miért fordulunk el egymástól és miért van mindenki csak a saját életével, problémájával elfoglalva? Mikor felejtettük el, hogyan kell kiállni önmagunkért? Vagy talán kisgyermekként nem is tanultuk meg, hogy mik a saját határaink, mit viselünk el és mit nem?
„Ha egy kis bimbó mindent megkap, ami a növekedéséhez szükséges, virággá fejlődik. Elegendő szeretet, támogatás, táplálék és oktatás mellett a mi gyerekeink is virágozni fognak.”
Maggie Doyne
Hiszem, hogy legalább egyszer már mindannyian éreztük magunkat teljesen elveszettnek és bármit megadtunk volna egy jó szóért, egy csepp szeretetért. Ahhoz, hogy ne érezzük magunkat cserbenhagyottnak olykor elegendő egy biztonságérzetet adó, vagy éppen együttérző baráti tekintet is.
A szeretet alapvető szükségletünk, olyan számunkra, mint a levegő, ami nélkül megfulladunk. A szeretet hiánya hasonlóan hat a szervezetünkre. Ha belül stresszel és dühvel fűtött üresség tátong, lelkileg összeroppanunk, mint egy üveg, amiből kiszivattyúzták a levegőt.
A szeretet olyan belső forrásból fakadó boldogságot hoz létre, ami nemcsak bennünket tölt fel, hanem kifelé is sugárzik és mágnesként vonzza az embereket. Segítségével képesek vagyunk mély kapcsolatokat kialakítani másokkal, ami támogatást és biztonságot nyújt még a legnehezebb időkben is. Ez a különleges képesség segít könnyebben megbírkózni a mindennapi stresszel és konfliktusokkal, elősegíti a tolerancia, az együttműködés és az együttérzés kultúráját, amely elengedhetetlen az egészségesen működő közösségek kialakításához és működtetéséhez.
De papolhatok a szeretet fontosságáról napestig, amikor a
Gyermekkorban elszenvedett traumák megdöbbentő tényei siralmasak!
Mint a legtöbb kutatás, az Adverse Childhood Experience (ACE) azaz ártalmas gyermekkori élmények felmérésére irányuló felmérés az USA-ból indult és már hazai alkalmazásával is találkozhatunk.
A sokkoló, nyilvánosan elérhető adatok pedig azt mutatják egy budapesti kerület 9-12. osztályosainak felmérése alapján, hogy a megkérdezett közel 500 diák:
- 35%-ának volt már verbális bántalmazásban része
- 35%-ának megtalálható mentális zavar, pszichiátraiai betegség a családjában
- 27%-a küzd érzelmi elhanyagolással, 26%-a pedig fizikai elhanyagolással és
- 26%-ának van jelen a függőség a családjában.
A megkérdezettek 25%-ánál pedig több, mint négy, 4!! ártalmas tényező van egyszerre jelen az életében.
Kimondhatatlan döbbenet. Nincsenek rá szavak.
És egyből az merül fel bennem, hogy ha ugyanezt a kérdéssort feltették volna a megelőző generációknak hasonló életkorukban, vajon milyen eremények születtek volna? Hiszem azt, hogy mindannyian áldozatok áldozatai vagyunk. A frusztrációk, amelyeket generációk folyamán keresztül kaptunk mindannyiunkban ott vannak. A nagy kérdés pedig, hogy mi mihez kezdünk velük. Azt kell mondjam, szerencsés időben élünk, amikor rendelkezésünkre állnak eszközök, amelyek segítségével megállíthatjuk ezt a negatív spirált. Mert kezelnünk kell. Itt és most, nincs időnk tovább várni.
Hogyan lehetne változtatást elérni egy olyan környezetben, ahol adni nem divat, csak kapni, azt is minél többet és minél hamarabb? A hipergyors internet minden maga alá temető információáradata és a tökéletes életünk folyamatos dokumentálása mellett vajon meghallhatjuk-e ebben a zajban a szeretethiány segélykiáltását?
Forrás: itt, itt, itt és itt Kiemelt kép forrása: Canva – Getty Images Signature titoslack
